A mi történetünk 14 évvel ezelőtt kezdődött, amikor is eldöntöttük, hogy babát szeretnénk. Fiatalok voltunk még nagyon, és én mindig is fiatalon szerettem volna anyuka lenni. És sok gyereket szerettem volna.

Az első kivizsgálásokat nem kapkodtuk el, eltelt úgy 2-3 év, mire rávettük magunkat. Addig hittünk benne, hogy nincs semmi baj. Ennyi idő után viszont már jobbnak láttuk, ha továbblépünk és nem várunk a csodára. Talán furán hangzik, de örültünk, hogy találtak apró, de könnyen kezelhető problémákat – végre megvan a kulcs, már nincs messze, hogy szülők lehessünk. Elvégre egy kis prolaktin-eltérést könnyen helyre lehet hozni, a leendő apukán pedig herevisszér-műtétet hajtottak végre. De a baba csak nem akart érkezni… 

Következett három inszemináció, kisebb-nagyobb kihagyásokkal – eredménytelenül. Igazság szerint a lelkem mélyén nem is nagyon bíztam ebben, éreztem, hogy a lombik lesz nekünk a megoldás, és az pikk-pakk sikerülni fog! De azért, hogy ne legyen ez sem egyszerű, a lombik előtti kivizsgálásoknál cisztát találtak a petefészkemen. Méghozzá csokoládécisztát… - endometriózis… Vagyis előbb kell egy műtét, utána jobbak lesznek az esélyeink. Szerencsére nem volt túl súlyos, bár csonkolták az egyik petefészkemet, de az operáció után javasolták a hormonkezelést – mesterséges klimax, annak minden „kellemes” mellékhatásával, és bizonytalan kimenetelével (nincs garancia arra, hogy nem tér vissza a betegség – sőt…) De én gyereket akartam, nem klimaxolni!!! Így megbeszéltem az orvosommal, hogy megpróbálkozunk egy lombikkal, hiszen az endometriózisra legjobb gyógymód a terhesség. És biztos voltam benne, hogy sikerülni fog. Nem így lett. Nem reagáltam túl jól a kezelésre, egy darab embriót kaptunk vissza, de nem tapadt meg… Óriási csalódás volt.

Pár hónap múlva újra próbálkoztunk… volna, csakhogy az endometriózis újra megjelent, így fél éven belül másodszorra kellett kés alá feküdnöm. Még maradt egy darab a petefészkemből, és továbbra sem akartam az injekciókúrát. Az orvosom közölte, hogy ha újabb műtétre lesz szükség, akkor viszont már kiveszi a teljes petefészket.

A műtétből felépülve a következő évben újra nekiindultunk a lombiknak, de a két embrióból egy sem tapadt meg. Pár hónap múlva volt egy fagyasztott embriós beültetés. Itt már teljesen beleéltük magunkat, hogy sikerült, hiszen az első alkalom volt, hogy nem jött meg a vérzésem még a vérvétel előtt. Tesztet nem akartam csinálni, mert annyi negatív tesztet láttam már életemben, a hideg rázott még a gondolatától is. Így aztán nagy reményekkel mentünk a vérvételre, azzal a biztos tudattal, hogy végre szülők leszünk. De ismét csalódnunk kellett…

Az orvosom ezúttal újabb vizsgálatokat kért, és kiderült, hogy véralvadási gondom van, így a következő alkalommal már a beültetéstől kezdve véralvadásgátlót kell szúrnom, ha jól alakul minden, akkor a szülés utánig.

Mivel ekkoriban már sokat keresgéltem a neten, felfigyeltem az inzulin-rezisztencia nevű problémára. Nagy nehézségek árán sikerült kiharcolnom egy vérvételt (senki nem értette, minek akarok cukorterhelést és inzulinszint-mérést, ha nem vagyok cukorbeteg). Az eredményből tisztán látszott, hogy fennáll nálam a betegség, de senki nem volt hajlandó vele foglalkozni. A diabétesz-gondozóban állították, hogy ez nem gond, majd ha cukros leszek, akkor jelentkezzek, a meddőségi központban pedig annyit mondtak, hogy ez egy „divatbetegség”, de nem befolyásolja a teherbeesést (ehhez képest ma már ezt is vizsgálják). Tehát segítséget nem kaptam, így egyszerűen elkezdtem kicsit sportolni (előtte soha életemben nem csináltam), és odafigyeltem az étkezésre.

Időközben a pajzsmirigyem is rendetlenkedni kezdett. Az endokrinológus Basedow-kórt diagnosztizált, miközben Hashimoto-m volt. Ezt két év múlva egy másik orvostól tudtam meg, Budapesten egy magánrendelőben. Ugyanő volt hajlandó végre foglalkozni az inzulin-rezisztenciámmal is.

Már készültünk volna a következő lombikra, amikor kiderült, hogy ismét megjelent az endometriózis. Ekkor szakadt el a cérna, és úgy döntöttünk, csak akkor lépünk tovább babaügyben, ha minden eredményem tökéletes lesz. A legjobb orvosokat kerestem, így jutottam el az MM-be, illetve endometriózis ügyében a Róbert Károly Klinikára, ahol a harmadjára műtött petefészkemet sikerült megmenteni, és hogy lekopogjam, azóta sem jött elő a betegség. Ebben talán szerepet játszik az is, hogy a műtét után progeszteronkrémet kezdtem használni.

Amíg nem lombikoztunk, addig sem voltunk azért „tétlenek”: jártam többféle természetgyógyásznál, ideginger-terápiát is bevállaltam, meg mindenféle teakúrát, voltam hőtérképes vizsgálaton, hátha ott találnak valamit, és ezek csak azok, amikre emlékszem, valószínűleg ennél még több mindennel bepróbálkoztunk, sajnos eredménytelenül. Lassan el is engedtem a gondolatot, hogy természetes úton babánk lehet, és egyre inkább szoktattam magam ahhoz a lehetőséghez, hogy gyermek nélkül kell majd leélni az életünket. Rokoni, baráti, ismerősi körben persze sorra születtek a gyerekek, és egy-egy „bejelentésnél” a szívem szakadt meg, bár kifelé ezt soha nem mutattam, csak elbújva zokogtam… Sokáig egyébként nem is tettük közhírré, még a szűk család körében sem, hogy babát szeretnénk, azt hiszem, valahol az első lombik környékén tudták csak meg. Barátok, ismerősök pedig még akkor sem. Nehéz volt a „Hát nálatok még nem lesz baba?” kérdésre mosolyogva válaszolni, hogy „Á, nem, még ráérünk vele”, de nem akartam, hogy sajnáljanak – és így megóvtam magunkat a „Ne görcsölj rá”- típusú hozzászólásoktól. Persze ettől függetlenül néha megkaptuk, hogy „Pedig már itt lenne az ideje”, és „Húzzatok bele, nem vagytok már olyan fiatalok” – ilyenkor annyira nehéz volt nem visszaszólni, hogy „Pedig ha tudnád…”

Több év kihagyás után indultunk neki a következő lombiknak. Igazából a férjem vetette fel, hogy nem akarjuk-e folytatni, én addigra elég jó mélyre elástam a tudatomban ezt a kérdést, annyira féltem az újabb kudarctól. Persze amikor már belevágtunk és sodródtunk az eseményekkel, akkor már lelkes voltam, és örültem, hogy megint megpróbálhatjuk. Korábbi meggyőződésemmel ellentétben most nem akartam „tudatlanul” megjelenni a meddőségi központban a beültetést követően két héttel, így aztán csináltam otthon egy tesztet. Digitális teszt volt, először azt sem tudtam, mit kell nézni rajta… és egyszer csak megjelent a „+” jel. Életem első pozitív tesztje, 12 évvel azután, hogy belekezdtünk a babaprojektbe. Meg sem tudtam szólalni, csak letettem a férjem elé, ő ránézett, átölelt, és percekig együtt zokogtunk. Végre velünk van a mi kicsikénk!

Pár nap múlva mentünk a vérvételre, addig még csináltunk pár tesztet, mind pozitív volt. Nagy lelkesedéssel vártuk, hogy behívjanak bennünket. És ott jött a hidegzuhany: igen, valami elindult, de elég alacsony a HCG-érték, pár nap múlva menjünk vissza, ha emelkedik, jó, ha nem, akkor sajnos ez csak egy biokémiai terhesség. Hát, ez utóbbi jött be. Eléggé összetörtünk. Kis idő múlva viszont már láttuk a pozitív oldalát is: végül is sokkal előbbre vagyunk, mint eddig, hiszen legalább már megtapadás volt.

Ezek után nagy reményekkel kezdtük meg az ötödik kezelést. Megint teszteltünk párat, megint pozitívak lettek, de ez már nem hasonlított a korábbi eufórikus érzéshez, csak nyugtáztuk, hogy akkor talán most… A vérvétel megint nem a legjobb eredményt hozta: a HCG még alacsonyabb volt, mint legutóbb. Pár nap múlva újra kontroll: és úgy emelkedett az érték, ahogy kellett! Öröm és boldogság: csak beindult végre a mi picurkánk! Aztán a következő vérvételen megint nem azt hallottuk, amit vártunk. Itt már felmerült a méhen kívüli terhesség gyanúja is, ami több vérvétel és ultrahang után végül egy laparoszkópiás műtét során vált bizonyossá. Ki is vették az érintett petevezetéket…

Ez igazából már nem volt olyan nagy megrázkódtatás, mert úgy fogtuk fel, ha ennyire extrém körülmények között képes volt hetekig élni és fejlődni a picur, akkor legközelebb már nem lehet semmi baj.

Pár hónap múlva neki is futottunk neki a hatodiknak. Pozitív tesztek (ez már csak természetes…), HCG magasabb, mint bármikor. Végre! Az első ultrahangon még nagyon apró volt a picikénk, a másodikon viszont már láttuk, ahogy ver a kis szíve. Hihetetlen érzés volt, hogy tényleg ott van, most már csak vigyázni kell rá. Hetekig úsztunk a boldogságban. Bejelentkeztünk a védőnőhöz, nőgyógyászhoz. A 10. hét körül volt egy ultrahangvizsgálat. Hasi ultrahanggal kezdtünk, de nem találták a picikénket. Át kellett térni hüvelyi ultrahangra. Attól kezdve, hogy a doktornő megszólalt, mintha egy filmet néztem volna: „Sajnos nincsenek jó híreim…” Kiderült, hogy a picikénk megállt a fejlődésben úgy 2 héttel ezelőtt, valamikor nem sokkal az előző ultrahang után. Mire végeztünk a vizsgálattal, már zokogtam. Rendesek voltak, átmehettünk egy másik helyiségbe, hogy kisírjuk magunkat, mielőtt kimegyünk a többi boldog kismama közé. Annyira emlékszem, hogy csak azt hajtogattam: „Én ezt nem tudom még egyszer végigcsinálni.” Pár nap múlva megvolt a műtét. Az altatóorvos olyan hangnemben beszélt velem, mintha legalábbis abortuszra mentem volna, nem pedig azért, hogy a sok éve várt halott picikémet vegyék ki belőlem (megjegyzem, még ha az előző okból lettem volna ott, akkor sem engedhetett volna meg magának ilyen stílust.) Az altatásból sírva ébredtem, aztán még napokig csak sírtam, igazából hosszú hetekig tartott, mire magamhoz tértem.

Tudtam, hogy el kell telnie egy kis időnek, míg ezt fel tudom dolgozni, és míg egy újabb babára gondolni tudok. Elkezdtem kineziológushoz járni, aki nagyon sokat segített abban, hogy elengedjem a félelmeimet (többek között azt, hogy már tizenéves korom óta valami megmagyarázhatatlan okból attól rettegtem, hogy nekem nem lehet majd gyerekem…) Megtanultam az Aviva-tornát is, hátha… (mert időközben az AMH-értékem, ami a petefészek kimerülését jelzi, a béka feneke alá süllyedt. Hiába, nem vagyok már hamvas fiatal…)

A meddőségi központban az orvosom újabb vizsgálatokat javasolt, és kiderült, hogy magas a szervezetemben a természetes ölősejtek (NK) aránya, ami azt jelenti, ha meg is tapad a baba, ezek a sejtek megtámadják, és nem engedik fejlődni. De erre már van gyógymód, ha úgy alakul, intralipid infúziót kell kapnom, petesejt-leszívás előtt, illetve a pozitív vérvételt követően (ebből aztán végül 5 infúzió lett, 2 hetes „turnusokban”)

A hetedik lombikból, ami tulajdonképp az utolsó lehetőségünk volt, egy álomszerűen könnyű terhesség és hihetetlenül gyors szülés után gyönyörű kislánynak adtam életet. Talán ez volt a sors ajándéka a sok küszködés után.

Ezt a történetet azért írtam le, hogy erőt adjon azoknak, akik még nem értek az út végére. Sokszor éreztem én is, hogy feladom, nem tudom tovább csinálni, de aztán valahogy mindig erőt vettem magamon. Ebben sokat segített a férjem és a családom támogatása. És haladtunk előre, lépésről lépésre, aztán estünk vissza, mindig mélyebbre, hogy még nagyobb lendülettel fussunk neki újra és újra. Így igaz, hogy nem vagyok már fiatal, és nincs sok gyerekem, de ez az egy, aki nemrég született, mindent megér. És így belegondolva, ha valaki 14 éve megjósolja, hogy milyen hosszú és göröngyös út vezet majd idáig, azt hiszem, akkor is elindultunk volna, bármikor újra végigcsinálnánk, ha ilyen CSODA vár ránk a végén.

Emese23

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?