Igen, rendben. Megkaptam, mindkettőt.  Sose bánd, olyan fogalmatlan az ember még ideát, ilyen drasztikusan lehet csak először, meg hát átmenni a fordított tükrön, amit álmodtam egyszer, amikor lehullik az ember árnyéka és tükörképe, az azért nem egyszerű.

Szóval majd valahogy megcsináltatom a hajszálvékony aranyláncot, amit hajdan tőletek kaptam valaha, a hit-remény-szeretet lógó megvan, nagyot koppant a padlón, turkáltam a mellé akasztott opálmedál után, amit a bátyád hozott valamikor, beleesett a fürdőszobaszekrény alá, álltam a kezemben a pici tárgyakkal, és valami csöndben azt mondta bennem: most.

Másnap jött a hír, nem sirattam akkor már senkit, két napja azt láttam, egy halott kezét fogom, egészen halott már, csak néhány létfontosságú belső szervnek elfelejtettek szólni. Addig hiába mondták mások, én mindig tudtam valahogy kommunikálni veled, az alig értett suttogó hanggal, a néha kinyitott szemmel, amikor bizonyos gondolatoknál, elmormolt mondatoknál hirtelen felemelted, megszorítottad a kezem. Igazolva éreztem Polcz Alaine-t, még a látszólag eszméleténél alig lévő, már mindent feladott beteg is érzékeli a támogató jelenlétünket. Persze logikus valahol, minden tárgyhoz, gondolathoz, valamire-még-jó-lesz dologhoz ragaszkodtál, voltak kényesen megőrzött lánykori cipőid és nagy kupac üres üveged-nejlonzacskód is, nyilván nehezen hagytad ott a megszokott, bár egyre terhesebbé vált öreg testet is.

Holnap elbúcsúztatjuk azt kiüresedett kagylóhéjat, ami formát adott életedben. A végére már én biztattalak, hagyd el, hagyd ott, mi értelme mozdulatlanul feküdni ebben a sivár, levegőtlen szobában, ahol persze igyekeznek ellátni, de hát katéter, felfekvés, elhomályosuló világ, aminek már nem nagyon volt mondanivalód.  Megerősítő volt az üzeneted, ami csak úgy elindult azután, hogy én meghallgattam a youtube-folyamban azt, amit még tudatosan kerestem, és ami után eddig soha nem indult el magától semmi.

Én egyfolytában jól vagyok
És nem lesz velem baj
Vigyáznak rám az angyalok
már semmi nem zavar

Te álmodj engem, csak fel ne ébredj
Minden úton veled vagyok
A világ végén rám találhatsz végleg
Felettünk majd a nap ragyog

Régóta ismertük egymást, mióta megszülettem. Az öcséd, a kalandvágyó, a csapongó, csak neki lett gyereke, hiába mondtad állítólag naiv-hősies elszántsággal, hogy te annyi gyereket nevelsz majd fel, amennyit az Úr ad néked.  De nem adott, valamiért, nem fért bele a tervbe, a könyvbe, az útba, amikor meg holmi diagnózisokról, beavatkozásokról, medikális segítségről esett szó, hirtelen komor lettél, zárt szájú és elutasító, ha lenni akar, legyen, ha nem akar, akkor nem lesz.

Maradtam én, már kiskoromban látszott, egyforma arcunk van, bár nem nőttem végül magasra, de az arányaim nagyjából a tiédre hajaztak. A szemed színét, azt a valószínűtlen nefelejcskék-húsvétiég-színt azt nem örököltem, az enyémben mérges sárgásszürkék is villognak, nem örököltem a mindenen átvilágító, naivnak és gyerekesnek tűnő derűt sem, ami a ránk legjobban hasonlító, korábban megírt rokonunk arcát nyolcvanévesen is kislánnyá varázsolta, abból nem jutott, amivel még az életed végén körülötted sürgő nővérkék némelyikét is elvarázsoltad, amikor már csak a mosolyod maradt meg belőled, míg volt rá erőd.

Csudaszép fiatal lány voltál, volt aki vissza is élt volna vele, szerencsédre hamar belebotlottál abba, aki társad lett egy életre, ha valakik, hát ti komolyan vettétek, elnéztétek egymásnak a hepciákat is, hagytátok a másikat annak lenni, ami, az okos-reális, de spiritualitásra is fogékony mérnökember és a nem egészen evilági lény, akiben jócskán volt a középkori szentek első pillanatra együgyűnek tűnő, de végtelen akarattal-elszántsággal lobogó hitéből. Furcsa jelenségek szikrái pattogtak körülötted, minden kutya-macska azonnal megállt a szavadra, a pesti spájzban világ csodájára a darazsakat is megszelídítetted, kis tálkában raktál ki nekik cukros bármit, beszálltak, megették, körberepültek, kimentek, nem csípett meg egy sem soha. Megszelídült a szemben lakó mogorva öregúr, akit ki tudja miféle indíttatásból istápoltál rendszeresen, mikor láttad, kozmikus magányban ücsörög az ablakban. Döbbent orvosarcok fordultak feléd, mikor fellökött a kutya, és bevittek a kórházba, és kiderült, semmilyen gyógyszert nem szedsz hetvenegynéhány évesen, egyetlen darab fájdalomcsillapítót nem igényelsz a combnyaktörés-műtét után, aztán folyton elhagyogatod a botod minden sarokban, hiszen tudsz te menni anélkül is.

Gyerekkoromban, mikor látogatóba mentünk hozzád-hozzátok (gyakran mentünk), akkor ahelyett, hogy a felnőtt-társalgásba folytál volna, dominózni ültél le velem, és megengedted, hogy miniatűr csészében a lefőtt zacc segítségével kávét tálaljak a különféle porcelán nipp-állatoknak a polcon. M., a gondozód, feledhetetlen arcot vágott a telefonvonal végén, a hangján is érezni lehetett,mikor közöltem, a családi fényképek mellett kérném még a vitrinben azóta is üldögélő porcelán macskát, másra köszönettel nem tartok igényt.

Volt néhány különbejáratú rituálénk gyerekkoromban, mikor kilenc-tízéves lettem, kijelentetted, én már nagylány vagyok, te egyedül nem mersz nekem karácsonyi ajándékot venni, de menjünk el ilyen-olyan boltba, mondjam meg én, mit szeretnék, majd te megveszed, ha megfizethető. Első utunk az Úttörő Áruházba vezetett, hogy hova lett a szívecskés ezüstlánc, azóta sem tudom, sokáig megvolt, ahogy a lila-sárga pettyes pizsama is, amit te néztél ki, de mikor ránéztem rájöttem, voltaképp tetszik, még ha magam sose találtam volna ki ilyen dizájnt. Bármilyen marhaságot kérhettem, tinédzser koromban diszkó-kazettát meg színes harisnyát, utána ettünk sütit valahol, egyszer kivittél a munkahelyed melletti bodegába is, mert találtál nekem valami ruhát, hoztál könyvet, amit cím alapján választottál a gyári terjesztő kínálatából. Néhány órára mintha eltűnt volna a közöttünk lévő majd negyven év.

Amikor a férjed, szeretett pótapám agyvérzést kapott, a látogatás után én vittelek haza. Útközben elmentem a nagyáruház mellett: nem kéne vásárolni valamit? Évek óta nem te intézted már, tán el se mentél, bezárkóztál lassan önmagadba meg a lakásba, a főzés is kezdett eltűnni az életedből,  de akkor kigyúlt az arcod, igen, vegyünk tejet, kenyeret, miegymást, a régi izgalommal böngésztük a kínálatot, megint eltűnt a közel negyven év különbség, sőt, mintha megfordult volna a szereposztás: egy kislány meg egy középkorú nő, de a középkorú nő én voltam, és egy félórára te lettél a kislány. A hang, amit életem fordulóinál gyakran figyelmeztetett kaján vihogással, csöndesen vagy kiáltva, hirtelen megszólalt: jól nézd meg, lehet ilyennek ma látod utoljára.

Két nap múlva majdnem eszméletlenül találtak, magas lázzal, egyik takaró se volt jó a kórházban, az én lila horgolt kendőm kellett, most mióta elmentél, azt vettem észre, a tavasz ellenére le nem szakad rólam. Akkor kezdődött a lassú elevezés a parttól, nagy nehezen felépültél még egyszer, pedig volt olyan pont, amikor rád néztem, és egy földre tett repülőt láttam, amin lassan, fokozatosan, de egymás után mind kihunynak a fények.

Cincóka, apám kedvenc nővére, köszönök mindent. A kirándulásokat a budai hegyekben és a bécsi erdőben, a néha-néha megvillanó humorérzéked, a csodálatos süteményeket, amit magaddal vittél, remélem nem azért, mert sose kérdeztem. A figyelmes hallgatásokat, sose találkoztam emberrel, aki ilyen osztatlanul és ilyen beszédesen tudott meghallgatni másokat, sose tudtam meg, valójában mit gondolsz rólam-rólunk, nem mondtál véleményt senkiről, meghallgattad, kérdeztél, és a legtöbb esetben nem vontál le a végén semmiféle következtetést, és nem is tromfoltál rá egy másik sztorival. A hitet, ami tűzön-vízen átvitt, a hitelességet, ami nálad nem választotta el a hitet és a vallást. A hogy is mondjam, elfogadást, hogy én sose mentem és sose akartam ahhoz a közösséghez tartozni, ami annyira az életed volt, és csak egyszer-kétszer láttam rajtad, hogy valahol mégis szeretted volna, ha valaha odatartozom még. Tartottam én tőlük valahol, az utolsó években ritkuló találkozások mögött nemcsak az állt, hogy engem elfoglalt a munka, a gyerekek, hanem egy másik erő érzékelhető jelenléte is távol tartott, bár azt kell mondjam, tökéletesen hajtották végre a feladatot, én magam a töredékét se lettem volna képes nyújtani.

Hogy nehéz volt-e a vége? Nehéz. Nem nekem volt nehéz, hiába léptem át minden alkalommal egyre szűkölőbb félelemmel, egyre nehezülő szívvel a szomorú kis épület ajtaját, ahol a lépcsőházban örökösen zúgott valami, és mindent belengett a legnagyobb igyekezet ellenére sem kiirtható furcsa szag. Ahonnét az első naptól tudtuk: innen nincs hazatérés már, csak oda, a túlpartra, amiről már két éve is egyszer induláskor a fülembe súgtad (már a kocsiban ültem) "ott... jobb".

Én egyfolytában jól vagyok
És nem lesz velem baj
Ha érzem azt, hogy gondolsz rám
már semmi nem zavar

Te álmodj engem, csak fel ne ébredj
A csillagokkal barátkozom
A világ végén rám találhatsz végleg
Szeretlek majd nagyon-nagyon.

Ha valóban te üzentél Cipő soraival, neked elhiszem, hogy  jobb, és ha valakire, hát rád egész biztosan vigyáznak az angyalok.

Jó utat, Cincóka.

Vakmacska