Veszélyeztetett terhes voltam, mégsem féltem, hogy baj lehet. Olyan nincs, hogy velem is megtörténik ilyesmi, a vetélés tipikusan az a dolog, ami mindig mással történik. A szomszéddal, a volt osztálytárssal, a barátnővel, de velem biztos nem. Hallottam a rémtörténeteket, olvastam blogokat, de ez mind távoli volt. Aztán éjszaka, amikor kimentem a mosdóba, és megláttam a rengeteg vért, ami szinte szó szerint ömlött belőlem, az agyam kikapcsolt. Nem engedte, hogy felfogjam, mekkora tragédia készülődik. A babák, akiket mindennél jobban vártam, halva születtek meg a 24. héten. Nem láthattam őket, nem búcsúzhattam el tőlük. Terhesen mentem be a kórházba, de már nem terhesen tértem magamhoz.

Azt hittem, hogy beleőrülök a lelkiismeret-furdalásba. A terhességem nem volt tervezett, az egészre úgy tekintettem, mint valamire, ami tönkreteszi az életem, mert gyerekkel már nem lehet csinálni semmit, vége a boldog éveknek. Később, ahogy teltek a hetek, megszerettem őket és megbékéltem a helyzettel. Sőt, az életem adtam volna a két kis emberért, akik bennem növekedtek. Aztán mégis ez lett a vége. Amikor ráeszméltem, hogy mi történt, csak egy kérdés zakatolt az agyamban, mi van, ha azért haltak meg, mert nem akartam őket igazán?

Tartottam magam, mert sosem szerettem kimutatni az érzéseimet, csak a férjem láthatott magamba zuhanva, reményvesztetten bőgni órákon át. Kaptam segítséget, de senkivel sem tudtam igazán őszintén beszélni. Ahelyett, hogy a fájdalmamról és a dühömről írtam volna, meséltem. Elmeséltem, hogy milyen jó férjem van, mennyire szeretem a kisfiam, a tervekről, amik akkor még voltak. Nem a jó dolgokra koncentráltam, hanem elfojtottam a negatív érzéseket. A könnyebb és nehezebb napok váltogatták egymást, míg végül egy nap összeomlottam, addig tartott az erőm.

Egy olyan hét jött, amikor szinte egy józan percem sem volt. Az alkoholba menekültem, a sötét lakásban kuksoltam napokig, bámultam a TV-t, és elzártam magam a világtól. A férjem végig mellettem volt, de nem erőltette a beszélgetést. Úgy éreztem, hogy csak egy megoldás van, az, ha meghalok, de ha mégsem, akkor így éljem le a hátralévő éveimet, részegen, semmivel sem törődve. Nem szabad inni? Kit érdekel, meghaltak a gyermekeim, azt csinálok, amit akarok. Iszok, mint a gödény, mert akkor jobb. Én vagyok az, akit ekkora tragédia ért, senki sem várhat el tőlem semmit. Pár nap után kezdett belém visszatérni az élet. Elkezdett igényem lenni arra, hogy megtegyek kis dolgokat. Megfésülködtem, összepakoltam, felhúztam a redőnyöket. Elkezdtünk beszélgetni. Lassacskán már tudtam őszinte lenni, és szembenéztem azzal, ami történt velem.

Még nagyon ingatag alapokon áll a remény és a hit, hogy minden rendben lesz, de legalább már van. Amikor elvesztettem a fiaimat, velük együtt elvesztettem a hitet is, ami addig meghatározta az életem. Most, hogy újra hiszek, már nem az jár a fejemben, hogy nem bírom és meg akarok halni. Szeretnék újra terhes lenni, úgy, hogy készülök rá. Már nem vagyok önző, bármit feladnék azért, hogy lehessen gyerekem. Egyelőre nem félek az újabb terhességtől, de lehet csak azért, mert hónapokig kell várnom, míg egyáltalán elkezdhetünk próbálkozni.

Nagyon kemény pofont kaptam az élettől, akkorát, hogy azt hittem, sosem fogok újra talpra állni. Azt már nem tudom megváltoztatni, ami történt, akármennyire fáj. Azzal a tudattal kell együtt élnem, hogy eleinte nem akartam a babákat, és ezért vesztettem el őket. Sokan mondták, hogy ez nem igaz, de én akkor is magamat fogom okolni. Annyit tudok most tenni, hogy előre nézek, és tanulok abból, ami történt velem, mert így legalább a fiaim halála nem volt értelmetlen.

Szeretném megköszönni OriasCJ-nek a támogatást, azt, hogy ha panaszkodtam, arról beszéltünk, ha csak meséltem, meghallgatta. Lehet, hogy nem egyértelmű, de nagyon sok segítséget kaptam, amiért hálás vagyok.

kisskriszti

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?