Nem aggódtam egy percet sem, én a nagyon aggódós – a babák jó hatással voltak rám. Tudtam, hogy bent maradnak, minden rendben lesz. Jó kezekben voltam, megbíztam a dokimban is. A szülésről nemigen beszéltünk, megvártuk, mi lesz a vége, befordulnak-e vagy sem. Én lelkiekben felkészültem a császárra. Tudtam, hogy nekem és a babáknak az lenne a legveszélytelenebb. Lehet, hogy ezért sokan megköveznek, én akkor is így gondolom. A babák is így gondolták, mert nem fordultak be, mondhatni össze-vissza feküdtek. Képtelenség lett volna megszülni őket. És a pozíciójukon nem is nagyon változtattak. Mindig jó volt őket látni az ultrahangon, ahogy ott bent voltak. Kisebb tülekedés volt a pocakomban. Néha az orvos is vakargatta a fejét, hogy hogyan is vannak. Egymást rugdosták, volt, hogy B baba A baba fejét rugdosta. Igazi kis harc ment a hasamban. Amit persze idekint is láttam, hiszen olyan mozgásokat tudtak lecsapni, ami egy idő után már nem volt olyan jaj, de jó, kellemes érzés, amit csodálattal néz az ember, hanem „kérlek, hagyjátok már abba, mert szétrepedek” érzés volt inkább.

A 37. hét  első napján egy sima vizsgálaton az orvos közölte: érzi már A baba lábát, és úgy gondolja, abba kell hagyni a terhességet. Hát az elején nem értettem, miről beszél, mit kell abbahagyni? És hogyan hagyjuk abba, mi van? Tényleg azt hittem, a terhesség elvette eszem, vagy a fájdalmak. Nem tudom, nem értettem, miről beszél. Aztán kezdte mondani, hogy már szép nagyok, megszülethetnek, nem engedhet már haza, mert ha magától indulna be a szülés, akkor annyira rosszul fekszik A baba, hogy nincs annyi időnk, hogy beérjünk a kórházba úgy, hogy őt élve ki tudják venni. Nem igazán értettem, de arról beszélt, hogy ha elfolyik a magzatvíz, a köldökzsinór előre esik, és ez okozhat hatalmas problémákat a kisbabámnál. Így nem várhattunk semmire sem.

Kimentem, a férjem kint várt. Mert persze az első hiba után már mindenhova elkísért. Nézett rám, hogy na, mehetünk? Minden oké? Mondom, maradunk, ma meglesznek a babák, hát volt nem kis izgalom. Gyorsan felhívtuk a szűk családot, hogy aki szeretne, be tudjon jönni.

Császár előtt volt vajúdás is, hogy a babák felkészüljenek, érezzék, hogy lesz valami. Hát biztos érezték ők is, de én annál is jobban. Iszonyat fájdalmaim voltak, párom kezét szorítottam, és ő nézte a monitort, hogy mikor jön az újabb fájás. Közben katéter be, közben kis vizsgálat, közben ki tudja még, mi. Közöltem a szülésznővel, hogy vannak fájásaim, nem kicsit, ő közölte, hogy pedig csak az orvos által előirt fél oxitocint csepegteti nekem. Jaj, mondom, de jó, ez örömhír. De mondta: kitartás, nemsoká megyünk szülni. Két órán keresztül voltam így. Az volt a legrosszabb, hogy nem kelhettem fel, és így fekve vajúdni nem igazán jó dolog - bár tudom, sehogy sem. Biztos bírtam volna még sokáig, csak hát tudtam, hogy császár lesz, és ezért már az agyam azon volt, hogy mindjárt meg fog szűnni a fájdalom. De ha tudom, hogy szülni kell normális úton, akkor arra összpontosítok minden áron, így meg a császárra fókuszáltam. De azért le a kalapom azok előtt, akik ezt hosszú órákon keresztül viselik el, ezt az „édes” kínt.

Végre betoltak és végre elkezdték. Minden simán és jól ment. Rettegtem az érzéstelenítéstől, de semmit nem éreztem belőle, talán azért, mert volt nagyobb fájdalmam is. Utána már minden szép volt, csak annyit éreztem, hogy ráncigálják a pocakom ide-oda. Hallottam, ahogy felsír az egyik babám, majd a másik babám. Egyetlen kis „probléma” volt: B baba lett A baba, mert őt vették ki először, és A baba lett B baba , így a nevek is felcserélődtek, de utólag ez így volt tökéletes, mert a nevük teljesen rájuk illik. Azért amíg ki nem vették őket, tartottam attól, hogy az orvos közli: anyuka az egyik mégiscsak fiú. Akkor azt hiszem, a fejéhez vágtam volna a sok habos-babos édes kislányrucit. De persze újraterveztem volna, abban remek vagyok.

Egy kis adat: A baba 2670 gramm és 48 cm, B baba 2320 gramm és 51 cm.

Nekem nagy élmény volt a császár, a műtét jó hangulatban telt, mindenki kedves volt, a végén odahozták a babákat, adhattam nekik puszit is. Könnyeztem, annyira boldog voltam, hogy kint vannak, hogy egészségesek, hogy minden rendben volt. Párom és családom kint várt, de mikor a babákat kivitték, akkor párom ment, és ő mosdathatta meg őket, foghatta magához. Nagyon boldogok voltunk. Én a műtét után mindenkit sírva hívtam fel, hogy megvannak a babák, jól vagyunk. Még sokáig nem éreztem semmi fájdalmat, csak a mérhetetlen boldogságot. Aztán persze jöttek...

Nem kicsit, mivel nagyon nagy volt a méhem, iszonyat görcsöléssel járt a visszahúzódása, semmilyen fájdalomcsillapító nem hatott. Így csak csendben szenvedtem. Másnap már sokkal jobb volt, felvettem a hasszorítómat, ami egy csodatalálmány, és azzal közlekedtem, mint egy csiga, de napról napra jobb lett. Hamar felépültem, és a szülés utáni második nap levittek a babás osztályra, ahol éjjel-nappal velem lehettek az ikrek. Hát az kemény volt így friss sebbel, amikor még menni is alig tudtam, és aztán nem volt megállásom, pelenkáztam, etettem, pelenkáztam, etettem. Egész napra el is felejtettem a fájdalmamat, csak este jutott eszembe, hogy fáj. Így semmi segítség nélkül bele egyből a mélyvízbe, két babával rutin nélkül izgi volt. Persze nem segített ezen a nővérkék hozzáállása sem, tisztelet ismét a kivételnek. Bunkó módon viselkedett a többség. Én meg persze nem mertem visszaszólni, szóval inkább befogtam.

Tejem nem volt, nem indult be a kórházi lét alatt, ők meg csak azt hajtogatták, hogy szoptassak. Megkérdeztem: mégis miből? És hogyan? Mert megmutatni senki nem akarta, egyedül a szülésznőm, de ugye neki is volt ezer dolga, de amikor tudott, jött segíteni. Nem volt egyszerű, mivel olyan picikék voltak a babák, hogy még cumisüvegből is félóra volt, míg ettek, és hát egyéb probléma is volt, így úgy döntöttem, ha beindul a tejem, és ők is képesek lesznek rá, majd szoptatok, ha nem, keresünk más megoldást, mert ha ezen kattogok, bele fogok őrülni.

Öt nap után jöttünk haza, fájdalmam kevés volt már, de időm sem volt ezzel foglalkozni, hiszem minden percemet a két kis hercegnőm kötötte le. Már az első órák otthon izgalmasra sikerültek, ekkor éreztem ez igen, jó móka lesz, de állok elébe.

neni

A Szüléstörténet.hu már a Facebookon is megtalálható. Tetszik?