Illusztráció

Az első gyermekem, Dorina születése is fontos momentum volt az életemben, csak az nem minden ízében pozitív. Sajnos, egy szülészhallgató próbálta levezetni a Budapesten lévő erzsébeti kórházban a szülést. Rengeteg hibát vétett. Elvágott nálam egy eret, ami miatt túl sok vért vesztettem és elájultam szülés közben. Ezért sajnos magát a megszületés pillanatát nem élhettem meg teljes valójában, úgy, ahogy szerencsésebb kismamatársaim... De hagyjuk is ezt a negatív emléket! Dorina mára egészséges 5 éves cserfes kiscsaj! Csak azért írtam le, mert a második gyermekem születéstörténeténél fontos lesz.

Nos, az első negatív születés emlékét 'kukába' dobva pozitívan készültem a második picúrom születésére. Problémamentes várandósságom volt, leszámítva a folyamatos kialvatlanságot és vérszegénységet, amik a várandóság harmadik trimeszterében sújtottak. Szeptember 23-án hajnali 2-kor fájásokra keltem. Először azt hittem, csak jóslók, és nem mennek 10 perc alá, hiszen ezidáig is ez volt. Jósolgattam már három hete. Gondoltam, várok ébren egy órát, ha lemegy 10 perc alá, akkor örömködhetek, hogy végre szülünk. (Ez módosított, kitolt terminussal a 41. hét plusz ötödik napján történt).

Meglepetésemre hajnali 3-kor már 7 percenként jöttek a fájások, és éppen egy leheletnyivel, de erősebbek lettek. Ekkor már keltettem apukát, hogy „keljél, iszkirizünk a kórházba, mert szülünk!” Pislogott egy párat, aztán meg mint akit ágyúból lőttek ki, fel-alá rohangált és kérdezte, hogy akkor most mit is csináljon. Nyugtatni kezdtem, és kértem, keltse apóst, vigyen be minket, aztán egyen valamit, mert később nem lesz ideje. Apóst felkeltette, de enni nem akart a párom, túl izgatott volt. Csak megkávézott apóssal, és hajnali 4-kor már mentünk is a kórházba. Az autóban értek az öt percenként jövő fájások, miközben édesanyámmal beszéltem, hogy induljon a kórházba, mert végre kibújik a pici. Tudniillik még a későbbre kiírt iker unokaöcséim is beelőztek minket.

Beértünk a kórházba, elrongyoltunk az orvossal papírozni, bejelentkezni, aztán majdnem egy órára nst-re raktak. Szegény párom meg addig kint várt, és semmit se tudva izgult. Amikor egy medika bejött megnézni a papírom, meg aláíratni dolgokat, akkor őt kértem meg, hogy legyen szíves informálja apukát. Rögvest ment is, hálás vagyok és voltam neki érte. Amikor ismét bejött megnézni az nst papírt, le is vette rólam a gépet és átkísért a szülőszobára. Kiment, majd visszatért párommal, aki teljes harci díszben, mosollyal az arcán jött. „Szülünk?” – kérdezte. „Szülök, a kicsi meg bújik, te meg segítesz” – válaszoltam. Ekkor már reggel 6 óra körül volt, és a hárompercenkénti fájások már rendesen megkínoztak. Gondolataimba menekülve, lélegezve igyekeztem átvészelni.

Bejött egy ismerős arc. A szülésznő volt, akit már volt szerencsém megismerni. Nagyon kedves volt végig, de határozott is, ami nekem biztonságérzetet adott. A burok még nem pukkant ki, és mivel repeszteni nem feltétlenül akartak, így vártunk. Addig próbálgattam párommal egy rakat vajúdási módszert, de egy se igazán vált be. Meg hát vissza kellett feküdnöm az ágyra, hogy a gépet rám rakják. Lassan tágultam. Nagyon lassan. Szinte alig. Reggel 9 körül kidurrant a magzatburok. Közben megérkezett édesanyám, és helyet cseréltek párommal. Eredetileg úgy volt, hogy csak pár percre.

A szülésznőm megnézett, és vázolta, hogy tágítgatni fog olajjal, mert nem vagyok elég tág, és azért remegek, mert fáradok. Kaptam oxitocint fájásgyengeség miatt, ami igencsak gyorsított a dolgon. Volt pár másfél percenkénti fájásom, ezeket már nem tudtam kimért légzéssel sem enyhíteni, majd jöttek a tolófájások. Megkértek, térdeljek az ágyra és úgy nyomjak, csakhogy nem bírtam térden állva megtartani magam sokáig. Nyomtam egyet, kettőt így, de úgy éreztem, így rosszabb. Kértem, hadd üljek vissza. Megengedték, és gyorsan átalakították alattam az ágyat szülésre alkalmassá.

Sűrűsödtek az események. Anyukám és párom mobilon gyorsan értekeztek, hogy anyum bent maradhasson velem. Tudta, hogy nem lesz sima menet. A szülésznőm elmondta, hogy már látják a buksiját, de mivel kimerültünk, vákuumot kell használni, hogy világra segítsék. Csak beletörődően pislogtam. Éreztem, hogy kimerültünk elégé. Kérték, most párat hagyjak és ne nyomjam, amíg megérkezik a vákuum. De a méhem önkényesen összerándult és nem tudtam nem nyomni, pláne, hogy pumpálták belém az oxitocint. Ahogy megérkezett a vákuum, az egyik fájásnál már rakták is a pici buksijára. Szóltak, hogy most már parancsra kell nyomnom, figyeljek.

Vezényszóra nagy levegőt vettem, bent tartottam és nyomtam teljes erőmből. Pokolian fájt. Annyira, hogy leírni nem lehet. Még egy-egy ordítást is megengedtem magamnak, pedig nem örültek neki, mondván elveszi az erőm. De én nem így éreztem, hát ordítottam. Jobb volt úgy. Aztán, délben, kb. három nagy nyomással 12:07-kor kibújt Amirám! Extázisba estem. Potyogtak az örömkönnyeim és butaságokat kezdtem zagyválni. Csodálatos volt, hogy ezúttal megélhettem a születés minden pillanatát. Ébren voltam, láttam és hallottam őt. Eltűnt az űr, ami bennem volt.

Hamar helyre raktak, varrtak is. Addig anyukám megörökítette Amira első pillanatait. Aztán betakartak, karomba adták a kis csodámat, és bekísérték a könnyeivel küszködő, megszeppent páromat, hogy együtt lehessünk pár órát.

Nina

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?