szülés

Férjemmel öt év házasság után, sok együtt átélt élmény után úgy döntöttünk, jöhet a baba. Sok átbeszélgetett este után hoztuk meg a döntést, nem kapkodtuk el, körülbelül még fél évig csak beszéltünk róla, de nem tettem le a fogamzásgátlót. Végül a 29. szülinapomon zöld utat kapott a babakérdés, úgy érzem, teljes szívvel és lélekkel vártam, hogy anya legyek. Elmentem a nőgyógyászatra kivizsgálásra, fogorvoshoz, urológushoz (veleszületett veseproblémáim vannak, amik mára aktív kezelést nem igénylenek), mind csupa szép és negatív lelet. A 7. védekezés nélküli hónapban fogant meg a baba, rögtön tudtam, éreztem, teszt se kellett hozzá. Nem kapkodtam el az orvoshoz rohanást, 6 hét+4 naposan mentem el, szép szabályos petezsák, benne élő embrió, szabályos szívhanggal. Kicsattanóan éreztem magam, egyedül kajaundorom volt, de minden más probléma elkerült. És mégis...Kezdettől fogva rossz érzésem volt. 

Nem szívesen beszéltem a terhességemről, és a születendő babámról sem. Természetesen elmondtam a közeli rokonoknak, barátoknak, de valahogy kényelmetlenül érintett, hogy beszélek róla. Férjem mindig mindenkinek órákig tudott arról beszélni, hogy milyen lesz majd ha megszületik a lánya/fia, miket fog vele csinálni, de engem valahogy zavart, ha beszéltem erről. Örültem a bennem növekvő életnek, de valami miatt állandóan bennem volt egy hátsó gondolat, amit rendesen megfogalmazni sem tudok és felülírt minden orvosi véleményt. A 12. heti UH-n a tarkóredő normális méretű, méretnek megfelelő baba, ismét egy teljesen jó lelet. Mindenhol az van, hogy ha valaki túl van a kritikus 12 héten, akkor jobban át tudja magát adni a babavárás örömének, én is minden igyekezetemmel ezen voltam. A 14. héten volt a névnapom és kaptam anyukámtól egy pici rugdalózót és egy cumisüveget. Mérges voltam rá, hogy korai még, kicsit össze is vesztem vele. Szegény nem értette, hogy mi bajom van, hiszen ez csak egy gesztus, csak egy apróság, amit a leendő unokájának szán.

A 16. héten levették az AFP-re a vért, aminek kicsit rossz lett az eredménye, de még nem kritikus, az orvosom azzal biztatott, ez a vizsgálat elavult és sokszor ad fals eredményt. Ő azt mondta, mindent rendben lát az UH-n, teljesen egészséges a babám. Szerinte a magzatvízvétel teljesen felesleges, kockázatos, se az életkorom, se a kicsit rosszabb AFP eredményem nem indokolja. (Megjegyzem, elég magas beosztású volt a magándokim, nem kezdő orvos, elismert, ismert szaktekintély a nőgyógyászatban). Itt abba is maradt a dolog, nem mentem további kivizsgálásokra. Az a megmagyarázhatatlan rossz érzés továbbra is bennem motoszkált, amiről senkinek nem beszéltem, de belülről fojtogatott. Időközben kiderült, hogy kislányt hordok a szívem alatt, amitől a férjem majdnem kiugrott örömében. 22 hetesen bejelentkeztem egy 4D-s UH-ra, szerettük volna jobban látni őt. 1,5 hét múlvára kaptunk időpontot. A szokásos jó hangulatú mozizással kezdődött az ultrahang, de körülbelül 4-5 perc elteltével a szonográfus arca kissé elkomorodott és sűrűn kimerevítette a monitort.

Kérdeztük, hogy mi a baj, azt mondta, hogy a szívével nagyon súlyos rendellenességet lát, de ő nem akar semmit egyértelműen kijelenteni, kérjünk másik véleményt is. Itt be is fejeződött a mozizás. Majdnem kicsúszott a számon, hogy tudtam. A férjem nem akarta elhinni, azt mondta, hogy olyan nincs, hogy a nőgyógyászom sohasem látott eltérést az ultrahangon, ha van is valami eltérés, biztosan nem olyan súlyos. Ez volt egy csütörtöki napon, felhívtam a dokimat, másnap délelőtt mennem kellett hozzá. Teljesen másképpen viselkedett velem, mint előtte, nem volt közvetlen, hallgatag volt, olyan volt, mintha alig ismernénk egymást. A mai napig nem tudom, hogy zavarban volt, vagy sajnált, vagy miért volt ilyen velem, de mindez már azután volt, ahogy átolvasta a 4D Uh-n kapott papírjaim. 

Először ő vizsgált meg, majd behívta a kórház UH specialista doktornőjét, aztán a doktornő csak hosszasan sorolta a számomra nem érthető latin szavakat. A végén nagyon empatikusan elmondta, hogy a kislányomnak nagyon komplex szívfejlődési rendellenessége van, élettel összeegyeztethetlen, csak addig élhet, ameddig bennem van. Lehet, hogy csak azért hívta az orvosom, hogy ne ő mondja el, amit ő már akkor biztos tudott...nem tudom. Elmondta, hogy be kell feküdjek, alá kell írnom a papírokat, hogy kérem a terhesség megszakítását (nem mintha lenne más elfogadható opció), és meg kell szülnöm a babát. És én meghallgattam. És nem sírtam. Olyan érzésem volt, mint amikor egy közeli családtagról tudod már egy ideje, hogy nagyon beteg és aztán bekövetkezik a vég.

Felhívtam az anyukámat, a férjemet, aki nem tudott elkísérni, mert a főnöke nem engedte el és elmondtam, amit nekem mondtak pár perccel azelőtt. Higgadt voltam és tárgyilagos. Anyukám mondta, hogy várjam meg ott, nehogy kocsiba üljek és bajom legyen. Vártam a folyosón és nem tudtam sírni, pedig sajnáltam a bennem növekvő babámat, sajnáltam magamat és bűntudat gyötört. Bűntudatom volt, hogy nem kötődtem hozzá, hogy nem tudtam még gyerekemként tekinteni rá, és sose simogattam párás szemmel a hasamat, csak vártam őt. A mai napig nem tudom, hogy bevonzottam-e a sok negatív gondolatommal a bajt, vagy pedig ennyire működött a megérzésem, nem tudom eldönteni, melyik volt hamarabb. 

Hétfőn befeküdtem a kórházba, feltették a lamináriát és pár óra vajúdás után megszültem a babát 23+5 napra. Nem néztem le, amikor kicsusszant, görcsösen szorítottam össze a szememet. Este bejött anyukám, apukám és a férjem, és anya mondta, hogy sírjak, zokogjak, ne fogjam vissza magam, mert ha magamba fojtom, később tízszeresen fog előjönni. És én megint nem tudtam sírni, csak ürességet éreztem, és persze mérhetetlen szomorúságot, de nem éreztem azt, hogy a gyerekem halt meg. Hamar visszaálltam dolgozni és visszatérni a hétköznapi kerékvágásba. Úgy érzem, nem vagyok normális, és nem normális a viszonylagos közönyöm a magzatomhoz, és nem értem az egészet, a kezdetektől fogva nem tudom, miért volt ez a rossz érzésem és a ki nem mondott döntésem, hogy nem akarok - még - kötődni a magzatomhoz. 

Öt hónap telt el azóta, és a férjem szeretné, hogy megint próbálkozzunk, de fogalmam sincs, mit tegyek, bizonytalan vagyok az érzéseimben, magamban és a legfőképp az anyaságomban. Tudom, hogy sokan ennél kisebb korban történt vetélést is sokkal nehezebben dolgoztak fel, eszméletlen sokat olvastam a témában. Épp ezért nem érzem teljesen normálisnak magam és nem tudom, mennyire fojtok el magamban, gondolkoztam pszichológus felkeresésén. Tudom, hogy sokan meg fognak rökönyödni ezen az íráson egy kismama oldalon, és talán jogosan is, de le akartam írni, hogy ilyen is van, aki így érez egy baba elvesztése után.

Andrea 

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?