Ha minden igaz, monogám vagyok. Soha nem kerültem még olyan helyzetbe, hogy egyszerre több emberbe legyek szerelmes, és ha egyszer valakibe szerelmes vagyok, nem vágyom mellette változatosságra. A kulturális örökség, amelyben nevelkedtem, azt a meggyőződést ültette el bennem, hogy szerelemmel az ember egyszerre csak egyvalaki felé fordulhat. Ha nem így van, az nem is szerelem. Ahogy a Facebookon keringő Johnny Depp-idézet mondja: ha két emberbe vagy szerelmes, válaszd a másodikat, mert az első kapcsolatoddal nyilván valami baj van. Sokan valóban így vagyunk kódolva. De sokan nem. Szeretném most elmondani a saját történetemet arról, hogyan szembesültem két különböző élethelyzetben is azzal, hogy a szerelem talán mégsem mindig kizárólagos, és hogyan jutottam el odáig, hogy elfogadjam ezt az igazságot, majd azonosuljak vele, és az életem egyik alapkövévé tegyem. A két legemlékezetesebb szerelmem poligám alkat volt. A második most a férjem, a gyerekem apja.

Az első szerelmem története meglehetősen hétköznapi, bárki tudna ilyeneket sorolni, talán a saját életéből is. Munkahelyen találkoztunk, elhívott moziba, berúgott, szerelmet vallott. Tudtam, hogy nemrég még volt egy barátnője, de a történtekből arra következtettem, hogy már nincsenek együtt. A srác (nevezzük Péternek) gondosan ügyelt, hogy ezt az elképzelésemet ne oszlassa el, bár becsületére legyen mondva, hazudni nem hazudott. Mire összeállt a kép, hogy még együtt van a barátnőjével, és ezen nem is kíván változtatni, már késő volt, beleszerettem.

Péter még az elején elmondta, hogy ő bizony tud több nőt szeretni egyszerre, én viszont a monogámiára programozott agyammal-szívemmel nem fogtam fel, mit jelent ez a kapcsolatunk szempontjából. Csak abban tudtam gondolkodni, hogy vagy én, vagy ő. Valahol érthető, hiszen családot, gyereket akartam, vagy legalább egy nyilvánosság előtt is vállalt-vállalható kapcsolatot, és ebben a versenyben csak egyvalaki lehetett a befutó. Voltaképpen esélyem sem volt, hogy én legyek az, de ezt képtelen voltam elfogadni. Nem értem be annyival, amennyi jutott nekem (mert nem valami sok jutott), de túlságosan szerelmes voltam ahhoz, hogy odébbálljak.

Két évig küzdöttem, reménykedtem. Magyaráztam magamnak, hogy valami fontos hiányzik abból a kapcsolatból, mert különben minek kellek én is? Biztattam magam, hogy végül én fogok nyerni. Többször megpróbáltuk lezárni, de nem sikerült. Péter bűntudata alaposan megmérgezte a szexet is. Aztán megismerkedtem a barátnőjével, aki hiába féltékeny és gyanakvó természet, mindvégig nem sejtett semmit, és rettentő kínosan éreztem magam. Végül szép lassan elhamvadt a dolog.

Ezután jött a második nagy szerelem: ez segített, hogy végleg kigyógyuljak az előzőből. Ez már kevésbé hétköznapi történet. Főszereplőjét nevezzük Zolinak. Fiatalabb volt nálam, észvesztően jó pasi, intelligens, érzékeny, isteni az ágyban. Laza, könnyed viszonynak indult, de elég hamar több lett belőle. Hogy mennyivel több, arra akkor jöttem rá, amikor három hónap után dobott egy másik lányért. Nagy nehezen rávettem egy utolsó tisztázó beszélgetésre. Azt mondta, mindkettőnkbe szerelmes, de most inkább a másik lányt akarja, és ugye kettő együtt nem megy. Erre én felajánlottam neki, hogy menjen nyugodtan, de ha mégsem jönne össze a dolog, visszavárom. Visszajött. Ekkor már kezdett gyanússá válni, hogy megint ugyanabba a folyóba léptem, csak ezúttal a másik partról. Vagy mégsem?

Másfél év után ismét szakítottunk, kétszer is. Mindannyiszor egy-egy izgalmasabb alfanőstény tűnt fel a láthatáron, akivel azonban végül nem alakult ki semmi maradandó. A szakítások egyébként úgy néztek ki, hogy utána is maradt minden a régiben, a rendszeres találkozások, a szex, minden, csak éppen én éjszakánként telesírtam a párnámat. Néha összeszedtem magam, hogy továbblépjek, de az elszántságom általában néhány óra alatt elpárolgott. Húzós egy év volt, de mindketten tanultunk belőle. Rájöttünk, hogy egymás nélkül nem megy, ugyanakkor arra is, hogy Zolinak időről időre szüksége van valakire, aki nem én vagyok. Ahogy az egyik szakításunk idején megfogalmazta: „nincs veled semmi baj, csak az, hogy nem valaki más vagy”. Többször átbeszéltük ezt a témát, dolgoztam azon, hogy el tudjam fogadni ezt a helyzetet. Amikor legalábbis elméleti síkon ki tudtam mondani, hogy igen, hajlandó vagyok vállalni, hogy nem én leszek az egyetlen, cserébe azért, hogy én vagyok a stabil háttér, elkezdett komolyra fordulni a kapcsolatunk.

Már együtt laktunk, amikor Zolinak sikerült végre nevesítenie azt a filozófiát, amely szerint a szerelmi élete alakul: megtalálta az angol Wikipédia „Polyamory” címszavát, és magára ismert. Közös megegyezésen alapuló, tisztességes és felelősségteljes nem-monogámia. Ez volt aztán az aha-élmény… Hirtelen magyarázatot nyert a szakítások, visszatérések, el-sem-távolodások sora. Neki egy ilyen kapcsolati modell való, de mindeddig a társadalmi elvárásoknak engedve igyekezett belepréselni magát a szinte kizárólagosan elfogadott „sorozatos monogámia” modellbe.

Akkor én is elgondolkoztam. Mi lett volna, ha az első szerelmem ahelyett, hogy tudatosan vagy tudattalanul lépre csal, eleve nyíltan közölte volna, hogy van valakije, de engem is akar, és ez ellen a kedvesének sincs kifogása? Lehet, hogy vállaltam volna, de mindenesetre sokkal tisztább helyzet lett volna, mint ami a valóságban kialakult. És arra jutottam, hogy ez egy nagyszerű belső fejlődési lehetőség. Egyke vagyok, gyerekkoromban nem tanultam meg osztozni. Vajon képes vagyok-e felnőtt fejjel megtanulni? Ráadásul azok az érzelmek, tulajdonságok, amelyeket fel kellene számolnom magamban ahhoz, hogy egy jól működő poli kapcsolat részese lehessek – féltékenység, birtoklási ösztön –, nem értékek, amelyekhez ragaszkodnom kellene, nem „önmagam” szerves részei, amelyek feladásától kevesebb leszek, épp ellenkezőleg. Így hát belevágtunk.

Az a néhány ember, aki tudja rólam, hogy egy ilyen kapcsolatban élek, többnyire azt hiszi, csak kényszerből mentem bele, hogy megtartsam a páromat. Nos, általában valóban fát lehet vágni a hátamon, de ennyire azért nem. Egy ilyen döntést talán meg lehet hozni kényszerből, de csak akkor tudom hozzászabni az életemet, ha valóban szívből felvállalom. Ha nem így van, elég hamar bele lehet zakkanni, pokollá tenni a másik életét, aztán kellőképpen aljas módon szakítani, hogy ily módon is leverjük a másikon a sok sérelmet, amit benyeltünk a kedvéért. Mi együtt vagyunk, boldogok vagyunk, ez mindent elmond. Azt hiszem, a kulcs itt is az őszinte kommunikáció. Mindenről értesülök, amiről akarok (amiről nem akarok, arról nem), az első pillanattól fogva, és ha bármelyikünknek problémája van, azt megbeszéljük, ha kell, százszor is, és megkeressük rá a megoldást.

A másik gyakori kérdés, hogy hol van ebben az én szabadságom. Nos, a lehetőség számomra is adott, hogy a férjemen kívül másokkal is ismerkedjek, Zoli támogatná a dolgot, sőt akár még izgalmasnak is találná. Én azonban legjobb tudomásom szerint mono vagyok (legalábbis eddig nem bizonyosodott be az ellenkezője), így aztán eddig nem éreztem szükségét. Persze még eljöhet az ideje ennek is.

Mondanom sem kell, nem sok nő akad a mai Magyarországon, aki önként és dalolva, tudatosan, hátsó szándékok nélkül vállalja a „harmadik” szerepét. Aki belemegy, az általában vagy megtévesztés áldozata, vagy abban bízik, hogy előbb-utóbb kiütheti a nyeregből a riválist, vagy mindkettő (lásd a saját példámat). A többség pedig bele sem megy: ha nem lehet „egyetlen”, inkább lesöpri az asztalról a lehetőséget, és sohasem tudja meg, mit adhatott volna neki egy nyitottabb kapcsolat. Ezért ha egy poli nyílt kártyákkal játszik, elég nehéz partnert találnia. Ha viszont nem így tesz, hanem csapdát állít, és csak utólag fedi fel a kártyáit, akkor az alapeszméhez válik méltatlanná – hiszen attól kezdve nem működik sem a közös megegyezés, sem a felelősség, sem a becsületesség. Zoli az első, nehezebb utat követi. Eddig két, gyökeresen különböző kapcsolat alakult a dologból – de ez már egy (vagy két) következő poszt témája lesz.

Nyugat-Európában és Amerikában már komoly tábora van ennek a szemléletnek, sokan választják ezt az életformát, és a társadalmi elfogadottsága is nagyobb, mint mifelénk. Kis hazánkban viszont annyira gyerekcipőben jár a dolog, hogy még a „polyamory” szó magyar megfelelőjére sem sikerült rábukkannunk, nemhogy bármiféle poli közösségre. Lehet, hogy létezik ilyen, de akkor mesterien rejtőzködik. Persze a jelenlegi politikai klíma sem kedvez a kevésbé hagyományos kapcsolati és családmodelleknek, de ez önmagában még sovány magyarázat. Valószínűleg van néhány ember, aki – Zolihoz hasonlóan – a maga erejéből eljutott a felismerésre, és elég bátor azt tettekre is váltani, de még nem találták meg az utat egymáshoz. És van rengeteg ember, aki felismerte magában a poli beállítottságot, de vagy erkölcstelennek tartja és elfojtja, vagy titkolózva, sunnyogva, hazudozva éli ki (akár mert fél konfrontálódni, akár mert így kényelmesebb, akár mert eszébe sem jut, hogy másképp is lehetne). Részben ez is motivált, hogy megírjam ezt a posztot. Ha csak egyvalaki elgondolkozik, és az őszinteséget választja, már nem hiába koptattam a billentyűket. Ezt a döntést pedig könnyebb meghozni annak tudatában, hogy vannak még, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak, és ismeretlenül is mellettünk állnak ezen a rögös, de felemelő úton.

MonoPoly

Linkajánló:

http://en.wikipedia.org/wiki/Polyamory

http://en.wikipedia.org/wiki/Compersion

http://www.xeromag.com/fvpoly.html

http://www.polyamoryonline.org/