Csodálom az életet, a történéseket. Mert annyi, de annyi jó is történik, az emberek hajlamosak mégis SOKAT panaszkodni. Mindig mindenki a saját búját-baját érzi a legnagyobbnak és állandóan a rosszról beszél (tisztelet a kivételnek). Jó lenne, ha néhány percre megállnánk és képesek lennénk kinyitni a szemünket a jóra is. Nekem ez utóbbit tanította a barátnőm, akiről ősszel írtam. Általa még tudatosabban próbálok örülni a legkisebb dolgoknak is, és megélni minden közös, családommal töltött időt. 

Még mindig rengeteget gondolok rá. Tegnap is. Csodálatos idő volt délután, 20 fok, ragyogó napsütés. Biztosan mosolygott odafentről.  

Hogy tetszene neki, ahogy hirtelen virágba borult minden: a vadcseresznyefa gyönyörű rózsaszínű, az aranyeső (igaziból aranyvessző) ragyogó sárga, és hihetetlen, de már nyílik az orgona is. A lányos kertemben fehér és rózsaszínű jácintok illatoznak, és már látni, hogy a piros tulipánok is hamarosan kinyílnak. Onnan tudom, hogy a pirosak, mert még zöld bimbó állapotukban odaguggoltak melléjük a gyerekek:

„Anya, csak gyorsan kinyitjuk, hogy megnézzük, milyen színű, jó?”

Mire reagálhattam volna, a négy kis kéz már bontotta is a szirmokat. A fürtös gyöngyikéket is megrendezték homokozólapáttal, így már világos, tavaly miért nem egyenesen, hanem félig fekve nőtt ki egy-két kardvirág:

„Anya, ástunk, hogy segítsünk neked, megtaláltuk a hagymákat a földben és ketten megigazítottuk.”

A barátnőmmel történtek óta megtanultam kívülről figyelni a történéseket. Ilyenkor megállítok mindent, és egy-egy pillanatra úgy nézem a gyerekeimet, hogy Istenem, ez a boldogság, és ezt soha-soha el ne felejtsem. A barátnőm is biztos így nézte a kisfiát. Ilyenkor azt szoktam látni, hogy milyen édes kis dúvadak, milyen aranyos, felfedezéstől koszos, boldog, kertben rohangászó kisfiúk. Hihetetlen, hogy ősszel iskolába megy a nagy, a kicsi pedig megkezdi a nagycsoportot.

Ugyanekkor azért bevillan az is, hogy de gyorsan el fog jönni, amikor a töksötét szobájukból valami szörnyű zene bömböl, és csak ünnepnapokon lehet őket megpuszilni – akkor is maximum egyszer. Vagy amikor idegen lányok jönnek le az emeletről, és én majdnem elejtem a fakanalat, amivel a reggelinek szánt rántottát kevergetem. De hát – gondolom - majd megszokom ezt is, mert ez az élet rendje.

De mindezeknek még nincs itt az ideje.

Annak van itt az ideje, hogy állandóan alkudozni kell velük: tessék felöltözni, gyertek fogat mosni! Ne piszkáljátok megint a tulipánokat homokozólapáttal! Jó, akkor nyírjuk le a füvet. Gyere, segíthetsz. Igen, te is jöhetsz kiporszívózni a morzsatengert az autóból. Persze, felmászunk Gyula bácsi cseresznyefájára. Ja, nem, anya most mégsem, majd ha kibújt a hasamból a kistesó. Másszatok fel ti ketten, én meg innen nézlek benneteket a fa alól. Persze, görkorizhatsz. Segítek felcsatolni a védőket. Megütötted magad? Katonadolog, Anya ad rá puszit. Minden rendben? Akkor mehetsz tovább. Igen, megyünk judo ezdésre / usziba / lovagolni. Persze, hogy nézlek benneteket, el sem mozdulok innen! Palacsintát? Persze, máris sütöm. Hogy te meg diós tésztát szeretnél? Jó, készítem. Gyere, segíts, csak előtte mosd meg a kezed. Jó, holnap meg húst sütünk. Inkább most legyen a hús? Jó. Nem, szerintem a diós tészta hússal nem olyan nyerő ötlet. Melyik legyen akkor? Hogyhogy akkor kókuszgolyó?????!!!!!

Csodálom az olthatatlan tudásszomjukat. Hogy a nagy már ír és olvas, és a kicsi is elkezdett írni. Sokszor meg képesek azt kérni, mese helyett nézzük meg újra Usain Bolt-ot, amikor világcsúcsot fut, vagy Vajda Attilát, amikor olimpiát nyer kenu egyes ezer méteren Pekingben. Meg Gyurta Danit. És persze Apát a világbajnokságon.

Csodálom a memóriájukat is. Az apjukon egy olyan póló volt, amire rá volt írva egy évszám: 1971.

- Anya! Ha letakarjuk az első egyest, akkor Apa trikóján az az idő van, amivel Tyson Gay második lett Usain Bolt mögött!

- ???

- Tudod, Anya, amikor Usain Bolt 9.58-at futott Berlinben, Németország fővárosában!

Este, miután lefektettük őket, megnéztük ezt a futamot. Öregem, stimmelt minden név és idő.

Néha persze majd’ megzöldítenek. Egyszerűen nem hallják meg, amit kérek. Ötszázszor kell elmondani ugyanazt. Tudom, ráüthetnék a fenekükre, vagy felemelhetném a hangomat. Előbbit mindig megállom, utóbbit sajnos nem. (És ilyenkor mindig lelkiismeret-furdalásom van.) Előfordul, hogy hangosabban szólok, hogy namostmáraztáneléglegyenaztakutyafáját! De mivel csak ritkán, mindig átütő hatást érek el. Van, hogy olyan fáradt vagyok a nap végére, hogy nincs erőm még csak a hangomat megemelni sem. Úgyhogy a múltkor, amikor a nagy viháncolt, a kicsi meg nyafogott, közöltem, hogy jó, akkor nekem ebből elég. Anya fáradt, nagy a pocakja, ti pedig percek óta nem fogadtok szót. Most már intézzétek egyedül magatokat. Fogmosás, pisilés, alvás. Én meg lementem tusolni.

Pár perc múlva udvariasan kopog a nagy:

- Anya, ne haragudj, hogy zavarlak. Csak szólni szerettem volna, hogy mindketten ALAPOSAN megmostuk a fogunkat. Pisiltünk is. Az ágyban várjuk az esti puszit. Fel tudsz jönni ESETLEG?

- Köszönöm. Mindjárt megyek.

Álltam a tus alatt és mosolyogtam, hogy milyen okosak, ügyesek. És lám, célba ér a sok nevelés. Mert kopog, alaposan mosta a fogát és udvariasan kér. Kipattantam (amennyire 7 hónapos terhesen pattogni tud az ember… Bár pattogni azt lehet, hogy tudok, mert konkrétan úgy festek, mint egy hatalmas labda.), köntöst vettem és csak úgy nyargaltam fel a lépcsőn, hogy megpuszilgassam a tündér kisfiaimat.

Csodálom a humorukat is.

Tavaly sokat jártam a határra dolgozni. Ezeken a napokon nagyon korán mentem és későn értem haza, így aznap sosem találkoztam velük. Maradandó élményt okozott mindannyiunk számára. Egyszer birkóztunk, és kezdett durvulni a játék. Leállítottam, majd közöltem, hogy gyerekek, nem tudjátok, hol a határ? Mire a nagy megszólalt:

- De. Nagylak, Röszke, Ásotthalom…

A kicsivel reggel a benti növényeinkről beszélgettünk. Hogy milyen szép a Zamioculcas, milyen boldog új helyén a hibiszkusz, hogy virágzik az orchidea. Este veszem ki őket a kádból. A kicsi térdén volt egy pici seb. Így figyelmeztetett:

- Anya, vigyázz a bibiszkuszomra!

Arra szoktam gondolni, hogy milyen jó, amiért még ennyire ránk vannak utalva. Hogy a kis létük, boldogságuk tőlünk függ. És jó, hogy egészségesek vagyunk. És az is napi örömre ad okot, hogy mindent, amit szeretnénk, meg tudunk adni nekik. Igaz, nem járunk nyaralni, síelni, az autó is 13 éves. Nincs játszóházas zsúr, nincs nagyzolás, nincs klasszikus értelemben vett luxus, de nekünk nem is hiányzik. „Napi luxus” van: az, hogy megoldjuk, hogy mehessenek sportolni, járhatnak angolra, igyekszünk minőségi ételeket eléjük tenni és meg tudtuk venni nekik a doktornő által felírt új szemüvegeket is. Ha betegek, nem kell kiválasztani, melyiküknek vásároljuk meg a gyógyszert. (Megszakad a szívem, amikor arra gondolok, hogy hány és hány szülő áll ilyen választás előtt.)

Nekünk ez a luxus. Ők ketten. Hamarosan hárman. (Hogy örülne a barátnőm, ha tudná…)

Mert olyan, de olyan boldogok vagyunk, amiért júniusban megérkezik a kistestvér. (Aki többek között azért is lett, mert a barátnőm megtanította, hogy élvezni kell az életet és örülni mindennek, aminek lehet. Milyen érdekes a sors: a kisbabánk valószínűleg aznap érkezik, amikor a barátnőm szülte a kisfiát 7 évvel ezelőtt. „Nem mondtál igazat, NAGYON FÁJT!!!!”- mondta a szülés után, én pedig bocsánat kérőn azt válaszoltam: „… dehát azt nem mondhattam, hogy fuss, Forrest, fuss!” Istenem, mennyit röhögtünk ezen is. )

A legjobban az estéket szeretem. Amikor a kis pizsamás batyuim mellém ülnek a kanapén egy-egy választott könyvvel, és félóráig csak mi vagyunk, meg az esti mesélés. Illatosak (főleg a hajuk, hát azt imádom!), édesek, és miközben simogatom-ölelgetem-szaglászom őket, érzem a kis szívük dobbanását. Belőlünk vannak, drága kis vadröfik.

Csodálom a barátnőmet, aki mindezt megtanította nekem. Kinézek az ablakon, mosolygok. Elképzelem, ahogy ott csücsül a felhő szélén és visszamosolyog. Pontosan ugyanezekre gondol, mint én, miközben csodálja a saját kisfiát.

BBAnya

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?