Körülbelül öt éve volt. Ülök egy távoli település templomában.  Gyászmise van, és próbálom visszafojtani a mosolyom, életemben nem hallottam még kántort ennyire hamisan énekelni. Séta a temetőbe. Gyászszertartás, állok az urna mellett, a közeli hozzátartozók gyűrűjében. Sírnom illene, de nem megy. Hulló göröngyök, virágok, részvétnyilvánítások, puszi-puszi,  „nagyon szeretett téged...”. Ez tőrdöfésként hat. Nagyon szeretett? Nem tudom. Egyben azonban biztos vagyok. Úgy szeretett, ahogy nem lett volna szabad.

Talán nyolcéves lehettem, amikor először mellém bújt, és simogatni kezdett. Ott. Vezette a kezemet, hogy én hogyan simogassam. Később a kollégája rendelkezésére is bocsájtott, így már két „ember” töltötte rajtam a kedvét. Elhanyagolt gyerek voltam, kevés odafigyelésben volt részem otthon. Nem tudtam, hogy amit velem tesznek, az nem helyes, azt hittem, a szeretet ezzel jár. Ahogy teltek az évek, úgy tudatosult bennem, hogy nem így kell szeretni egy gyereket. Próbáltam figyelni az unokáit, gondolkodtam, őket is...? Sosem mertem megkérdezni tőlük, inkább próbáltam úgy irányítani, hogy ne lehessen velük illetve velem kettesben. Évről évre egyre nehezebb volt rávenni magam, hogy náluk nyaraljak/teleljek, pedig sok barátom volt már a kis faluban. Egyszer csak, úgy 12-13 éves koromban szembeszegültem, és megtagadtam a délutáni pihenést, aminek ürügyén mellém lehetett bújni. Más helyeken ezt maximum délutáni zaklatásnak hívják, de ez most részletkérdés. Megmakacsoltam magam, és nem engedtem a közelembe. A válasza az volt, hogy ne affektálnak, ez nekem is jó. Mi a jó, mégis, mit élvez egy nyolc-tizenkét éves gyerek a szexben? Tudta a felesége, hogy valami nem oké? Szólnom kellett volna? Hitt volna nekem bárki is a nyolcvanas években?

Hamarosan középiskolás, főiskolás lettem, jöttek szerelmek az életembe. Nem értettem sokáig, mi akkora nagy dolog a szexben, úgy éreztem, essünk túl rajta, a hagyd magad, hamarabb szabadulsz elvet követve. Aztán megismertem a férjemet, és vele együtt azt az érzést, hogy ez jó dolog, és vágyjak az érintésére.

Eltelt pár év, és lányom született. Soha nem hagyom egyedül senkivel. Mára 15 éves, szép, nőies kislány lett. Tisztában van a szabályokkal, veszélyekkel, és akkor is riadóztat, ha a barátai készülnek valami eget rengető hülyeségre.

Nemrég túlestem egy életveszélyes állapoton, ami sok mindent átértékelt bennem. Nem tudom tartani az özveggyel a kapcsolatot, nem vagyok rá képes, hogy felhívjam, vissszahívjam, ha keres. Nem szeretném szembesíteni ezzel a történettel, nem egészséges, félek, hogy kárt okoznék, viszont már nem tudok úgy tenni, mintha ez meg sem történt volna. Így homokba dugom a fejem. Mit tehetnék? Álljak oda a felnőtt gyerekei elé, és közöljem velük, hogy zaklatott az apjuk? Felelősek a fiúk az apák bűneiért? És mi van, ha őket is...? Senkinek sem mondtam el, se a férjemnek, se a szüleimnek. Meghalt. De mégis itt van. Az özvegy nem érti, miért nem kommunikálok vele. Egyszerűen nem megy.

Hogyan óvhatjuk meg a gyerekeinket az ilyen helyzetektől? Honnan tudhatják, hogy a rokon bácsi kedvességből vagy egyéb szándékból ad nekik csokit? Mi van, ha túlreagáljuk, és alaptalan vádaskodással kettétörjük valaki életét? Mi van, ha jóhiszeműek vagyunk, és nem veszünk tudomást az intő jelekről? Nagyon vékony a határmezsgye. Kívánom, hogy sose kelljen ezen gondolkodnotok!

( A fentiek megtörténtek, bár mondhatnám azt, hogy kamu volt... tudatosan nem írtam konkrétumokat, pl.rokonsági fok, tájegység stb..., nem lehetnek felelősek a gyermekek az apa bűneiért.)

anonim

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?