Három pici fiam van, a legnagyobb is még csak nyolcéves, és mégis emlékszem a sok-sok babaágyneműre, takaróra, plédre – és most vége. Sok-sok babaruhát kaptam, mikor az első fiamat vártam, de ágynemű nem volt köztük, tekintve, hogy az unokatesó sem volt túl nagy.

Kaptam máshonnan. Anyukám eltette az én ágyneműmet, még olyan is volt – nyilván óvodás – amibe bele volt hímezve a nevem. Nem mondom, jól esett, hogy ezek a dolgok előkerültek – a babaruhák átvándoroltak az unokatesókhoz, de ezek nem.

Pár évvel később örököltünk még huzatokat, anyós is eltett egy-kettőt emlékbe, köztük egy VUK-osat is, nagy kedvenc lett, és miután a gyerkőc kirágta mind a négy sarkát, kidobásra ítéltetett. De nem ment: a férjem nem engedte, úgyhogy mindkét végénél visszavágtam az anyagot és másik anyaggal pótoltam, jó mulatság volt, férfimunka.

Természetesen az évek során ezek a huzatok kevésnek bizonyultak, le sem merem, írni mennyire is volt szükség: használatban három, váltónak három óvodába kettő. Igaz, egy kicsit csaltam, mert az óvodába nem vettem váltót: péntek délután hazahoztam, hétfőre megszáradt, ha baleset volt a váltóból vittem be. Apropó váltó: hát az sem három darab, hiszen baleset nemcsak az óvodában történhet. 

Szép készletet halmoztam fel az évek során: indult az ajándékba kapottakkal, vettem üzletben  és varrtam is turis nagyméretű takaróból. Tavaly legnagyobb fiamnak már kicsinek bizonyult, kapott ő is és a nagyobbik öccse is felnőtt méretűt. Idén meg a kicsinek is kell már. És igen, eljött a pont, hogy vége a VUK-os takarónak, megy a dobozba, hogy egyszer majd valamelyik unokámnak elővegyem. Kezdődik a körforgás, ami jó, de ugyanakkor fájó.

Nem, nem tartottam meg az összes téli, nyári takarót, huzatot, plédet, lepedőt. Nem is férne, meg minek. De azért maradt: megmaradtak azok a kézzel hímzett plédek, amiket a várandósság alatt hímeztem a gyerekeknek, megmaradtak azok, amiket varrtam nekik, megmarad egy jó pár huzat, amihez hozzánőtt a szívemhez és még egy pléd, amit ajándékba kaptam. Hogy ez miért is különleges?

Mikor az unokaöcsém született, nem a mentő jött a nagynénémért, hanem ő ment be a saját lábán a kórházba és útba ejtett egy bababoltot, - biztos ismeritek a hagyományos kék takarókat -  vett két darabot. Az egyiket nekem adta, pedig nem is az én gyerekeim az elsők a családban, nem is tudja, milyen sokat jelent ez nekem. Ezúton is köszönöm, elteszem és elmesélem a történetét az unokáknak, ugyanúgy, ahogy a félretett holmik történetét. A szeretett tárgyaknak lelkük van, ugye?

Gaborildikoja

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?