Amikor én kislány voltam, télen szép kis piros bőrcsizmában jártam. A kínai gagyi műanyag cipőt még hírből sem ismertük. Ilyenkor már naponta elsétáltunk a Centrum Áruházhoz, hogy megnézzük, elkészült-e már a karácsonyi kirakat. A leeresztett reluxák résein próbáltunk bekukkantani, kevés sikerrel, egyébként is, a hatalmas kirakat csak a maga egészében volt olyan ellenállhatatlan, hogy majd egy hónapon keresztül tudtunk az üvegre tapadni, miközben a hatalmas, egyedi tervezésű és készítésű dekorációt bámultuk, ahol hol Hófehérke életének egy pillanata tárult elénk ember nagyságú, kézzel készített gyönyörű figurákból, hol a másfél méteresre nőtt Hupikék Törpikék tárták elénk Aprajafalva mindennapjait.
Semmi műcucc, minden kézzel varrott és az összképhez tervezett volt, profi kivitelezésben. Persze tudom, most már giccsesnek hangzik, bár a mai eszemmel is el kell ismernem, hogy olyan ütős és gyerekszemmel egyszerűen tökéletesen megalkotott kirakatokat azóta sem láttam. Aztán emlékszem arra a babára, ami ott állt a kirakatban, szőke rövid hajú volt és volt 3 rend ruhája és egy hosszú fekete parókája. Hogy esténként álmodoztam róla, jaj, milyen jó lenne, ó, miket játszanék vele, gondolatban már annyi játékot elterveztem, miközben csak reménykedtem, azzal a reménységgel, ahol tudod, hogy a beteljesülés nem rajtad múlik, mert ó, az a baba nagyon drága, nem kérsz inkább egy másikat? Á, dehogy. Csak azt! Vagy semmit. Akár a szerelem. A józanság ezt a vágyat sem befolyásolta.
Esténként már alig vártam, hogy végre essen a hó. Kifigyeltem, hogy olyankor, ha esik, az éjszaka is sokkal világosabb, hajnalban, ha egy kicsit megébredtem, néztem a falat, az éjszaka fényeit és fogadtam magamban, hogy igen, most esett a hó és miután ezt így kijelentettem, kikukkantottam a függöny alól. És igen, esett! Lementünk szánkózni, a kis piros csizmám nem ázott át, na jó, felülről azért belement a hó, így amikor hazamentünk, csizmák le, hanyatt feküdtünk és bedugtuk a lábainkat az öntöttvas radiátor bordái közé. Aztán vártuk a Télapót. Én hittem benne. A kis pirost szép vörös Bagarollal bokszoltam ki, aztán a fényesítőkefével egy igazi gyönyörű csillogó és jólápolt csizmácska lett belőle. Betettük a két ablak közé. Hogy miért, azt ma sem értem, mert egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy a fenébe préseli be magát a valószínűleg nem Norbi-kaján, hanem inkább a kéményben a zsákjába hullott füstölt disznócsemegéken élő ajándékhozó. Apám az ablaknál állva este mondta: Nézd! Ott repül a szánja, nézd, én még látom! És én is, igen, láttam, látni véltem némi apró, koncentrált csillogást valahol a világűrben…
Lehet, nem a Télapó szánja, csak a Fiastyúk volt jól látható, kit érdekel? Apám sokat mesélt nekem a csillagokról, a felfoghatatlan mértékekről és messzeségről, ami akkor – és persze még ma is – legalább annyira értelmezhetetlen volt számomra, mint az élet végessége és a halál végtelenje. Hittem, mert jó volt, mert akartam hinni. Hazugság? Ugyan. Akkor az apám által kitalált esti mese is az lett volna. Nem, nem volt az soha. Egy pillanatra látni vélt talány volt, soha nem hazugság. Nem is akartam én az igazságot, ha akartam volna, kérdezek. De nem tettem, csak tudomásul vettem és megborzongtam az örömtől, attól, hogy van varázslat a világban. És láttam, amint a szépen csillogó szarvasok húzta szán végigszáguld a Tejúton, hogy elvesszen a végtelenben, hogy aztán egy év múlva, a felfoghatatlanból visszatérjen és újra kézzel foghatóvá váljon.
RR
