Párommal fél évi együttélés után döntöttünk úgy, hogy jöhet a baba. Egyikünk se 18 éves már, és mindketten úgy éreztük, hogy felesleges várnunk, hiszen minden adott volt ahhoz, hogy családunk lehessen. Mindössze 4 hónapnyi próbálkozás után, egy áprilisi péntek délután aztán pozitív lett az a bizonyos teszt.

Volt itt öröm és meglepettség vegyesen, hiszen én arra készültem, hogy tuti hosszú ideig kell majd próbálkozunk, mert én egy tinédzserkori balesetnek köszönhetően csak egy petefészekkel rendelkezem, míg mások – akiknél ugyan a „berendezés” hiánytalan- mégis évekig próbálkoznak kevés sikerrel.

Aztán a meglepettséget kilenc hónapnyi teljesen problémamentes terhesség követett. A kisfiam nagyon jól érezte magát bent. Időre mozdult meg, szépen gyarapodott, sokat mozgott és minden vizsgálati eredményünk remek lett, egyszóval nagy volt az összhang kettőnk közt.

Vártuk a karácsonyt, mert az ünnepekre voltam kiírva. Aztán december 28-án bementünk a szokásos ctg-re 11:00-re és ott már bizony látszott, hogy nagy munka folyik odabent, de én ezt még nem éreztem.

Visszahívtak minket délután 3-ra, hátha addigra már látszik valami tágulás is, nem csak 1 ujjnyi. Akkorra már jöttek a fájások rendesen, klasszikus módon már egy mondatot sem tudtam végigmondani összeszorított fogak nélkül. Szépen beköltöztünk a szülőszobába és szuper érzés volt megtudni, hogy várhatóan csak mi szülünk aznap este. Délután 5-kor aztán vettem a sarokkádban egy hatalmas meleg fürdőt, ami fantasztikusan jól esett. Egy órát ficánkoltam benne, míg Párom a sarokban elfoglalta az Apukák foteljét és éppen azon szorgoskodott, hogy a következő órákra a megfelelő zenei aláfestést biztosítsa. Még egy vicces filmmel is készült, hogy a vajúdás idejére elterelődjön a fájdalomról a figyelmem. 6 órától este 9-ig vajúdtam, (na ez az időszak valahogy kiesett, beugranak képek, de fogalmam sincs hogyan telt el az a három óra, az biztos, hogy hagytak, hogy megtaláljam magamnak a megfelelő testhelyzetet, és néha rám néztek, hogy minden rendben van-e), majd fél 10-kor megrepesztették a burkot.

mikor már éreztem, hogy fáradok, megpróbálkoztam kérni epidurális érzéstelenítést, de addigra már késő volt, így már csak abban bízhattam, hogy a testem nem fárad el annyira, hogy végig tudjam csinálni a kitolást. A véletlennek köszönhetően, állítom, hogy a világ legjobb szülésznőjét kaptuk meg, aki fantasztikusan nyugodtan és kedvesen állt hozzám, hozzánk. Szinte percre pontosan elmondta, hogy mikor mi fog történni, ami olyan biztonságérzetet adott, amit ebben a helyzetben nem könnyű elérni és megélni. Folyamatosan az az érzésem volt, hogy itt az egész stáb hihetetlen módon érti a dolgát és igazán nekem nincs is más dolgom, mint rájuk bízni magam és együtt dolgozni a kisfiammal, hogy minél előbb megszülessen.

Párom is hasznosította magát. Annyira aranyos volt, ahogy figyelte a monitort és szólt, hogy mikor jön a következő fájás (nem mintha én nem éreztem volna). Este 10 után megérkezett az orvosom és a kitolásokat már együtt csináltuk. A 3-4. kitolásra este 11 után aztán kellemes félhomályban megérkezett a kisbabánk, kisimulva és nem gyűrötten.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájt. Nagyon fájt, de fájdalomcsillapítók nélkül is ki lehet bírni. Nem szándékosan, de egy olyan tudati állapotot sikerült elérnem, hogy a külvilágot egészen másképp érzékeltem és semmi másra nem figyeltem, csak a fájásokra, arra, hogy a levegővételek mindig kitartsanak és átsegítsenek a következő fájásig. Mondanom sem kell, hogy se igényem, se energiám nem volt arra, hogy sikongassak, vagy bármilyen hangot kiadjak, így a mi szülésünk egy félelem nélküli, igazi, békés, csendes, családias, háborítatlan szülés volt.

niko

További szüléstörténeteket olvasnál? A Szüléstörténet.hu oldalon összegyűjtöttük az elmúlt három és fél évben megjelent szüléstörténeteket.