Első várandós lévén minden újdonság volt. Ez a helyzet nekem némileg ijesztő volt, mert mindent tudni akartam előre, mikor mi fog történni a kislányommal, a testemmel, az új életemmel. Bújtam a könyveket, a netet, és rengeteg anyukával beszélgettem. Rendszeresen faggattam mindenkit, hogy anno kivel hogy s mint történt minden. De igaz a mondás, a valóság más. Minden terhesség és szülés egyedi. Felvettem ugyan a rózsaszín napszemüveget, és imádtam pocakos lenni, de hol volt az előre leírva, hogy egy nap a munkahelyemen reggel elkezdődik a jobb fülemben egy iszonyat hangos fülzúgás, ami 24 órát tartott? Pitiáner dolog, de megijedtem, és majd megőrültem tőle. Az orvos csak vérnyomást mért, nagyon mosolygott, hogy alacsony a vérnyomásom, az a baj. Hol volt az leírva, hogy végigkísérték a terhességet az elmondhatatlan emésztési problémák, amelyek azóta is tartanak? Mivel még szoptatom a 14 hónapos Copfosomat. Apró kellemetlenségek voltak ezek, csak néha belém költözött a félelem, néha nem találtam magyarázatot, és egyáltalán nem láttam az utat, amin mégis szép lassan haladtam előre.
6 kg-t híztam, vékony testalkat voltam/vagyok, és ahogy egyre jobban domborodott a pocak, igyekeztem készülni a szülésre. Szülésznőmmel többször találkoztunk, szimpatikus 50-es hölgy, nem az a pátyolgatós fajta hál istennek. Mire először találkoztam vele, azt hittem, én már mindent tudok a szülésről. Aztán csak mondta... Itt nincs fájdalomcsillapítás, csak fájdalomerősítés, mindenki kap oxitocint, első babásoknál kötelező a gátmetszés, és ha 4-6 óra alatt nem tágulok rendesen, akkor császár. Puff neki. Aztán megmutatta a szülőszobát. Na, azt az „élményt” két hétig emésztettem. Elvileg felújított vidéki kórházi szülészet. Fehérre mázolt vascsikó a vizsgáló. A szülőágy egy magas fehér műbőr 3 osztatú ágy. Kérdezem, lehet-e dönteni a hátát. Lehet, de nem fogjuk. Miért? Mert fekszel, egyik térdedet én fogom, a másikat a doki, te pedig az ágy (fehérre mázolt) vasrácsába kapaszkodsz, és nyomsz. Így. Megtartom a kérdést későbbre, hogy már hogy gondolják, hogy vízszintes pozícióban nyomok (felfelé?!), hiszen minden természetes sugallatom a szinte félig ülő pozíciót tartaná logikusnak. A függöny, festés maradi, régi, ahogy a többi bútorzat is. A hozzá tartozó „tusoló” nagyon pici, levegőtlen, épp beférnék állva, bele sem merek gondolni, ha valaki nálam sokkal súlyosabb áll be.
Ezek után még jobban próbáltam „felkészülni”. Inkább valós tapasztalatokra lettem volna kíváncsi. Szeretem tudni, mi történik velem, minden élethelyzetben. Amit lehet pedig előre akarok tudni. Mi az a burokrepesztés, szülésindítás, gátmetszés, varrás, milyen gyógyszereket alkalmaznak és miért, milyen eszközöket használnak, mikor mi fog történni, stb. Így hát veszettül érdeklődtem minden barátnőtől, ismerőstől. És jött a terelés, mismásolás, ki nem mondás. Mintha egy erős homály fedte legendáról próbálnék képet kapni, amiről egy titkos fogadalom miatt senki nem beszélhet. Részemről az értetlenkedés és döbbenet. Hát mi az isten fog ott velünk történni, hogy ennyire nem mer róla senki beszélni?! Egy barátnőm végre (kifakadásom után) elmesélte, hogy neki nem csak gátmetszése volt, de belül is végig repedt, altatásos kisműtét során varrták össze. És hozzátette, igaz az elképzelésem. Akárki akármit mond, többé semmi nem lesz ugyanolyan odalent, és így a szexben sem. Érdekes, de ettől inkább megnyugszom. Végre valaki mond valamit.
Végül néztem szülésvideókat. Hát az utolsó pillanatban is jön új, ijesztőbb infó. Lekötözhetik a lábam??! Édes istenem, én nem bírom, ha lefognak, bármi módon korlátoznak a mozgásomban..A legfélelmetesebbnek a kiszolgáltatottság érzése tűnt így előre. A fájdalomtól is tartottam persze, de azt tudtam, hogy úgyis elmúlik ha megszületik Copfos. Mindenesetre apa nem jöhet be. Akármi is lesz, azt így is, úgy is nekem kell végigcsinálni.
Nem indul be a szülés a kiírt időpontra. Bábakoktél szülésznői javaslatra. Na, erről se beszélt senki, bár a neten legalább már hallottam róla. 5-kor felhajtom, legalább ellazít a 2 cl alkoholtartalma, majd röviddel utána sűrű vécére járás. Ha nem hallottatok volna róla, ez egy ricinustartalmú ital, régen a szülő nőknek eleve ricinust adtak szülésindításra. Nem szívódik fel, de mivel beindítja a bélmozgást, megmozgatja vele a méhet, és ha kész a kisember, akkor ennek hatására elindulhat kifelé.
Az első pici menstruációs görcsszerűnek sem nevezhető szúrás 18.13-kor. A következő 14 perc múlva. Aztán 13 perc múlva. Majd 7 perc múlva. Hmm, ez már érezhetőbb. További 7 perc. Majd beáll 5 percenként, egyre erősödő fájdalom. Hogy is írjam le az érzést. A pocakunkat egy (kettészedhető) gömbnek képzeljük, amelynek az alsó fele forog, egyre gyorsabban, és közben szépen lassan áthevül. Forrósodik, és egyre gyorsabban forog. Én így éreztem. 8-kor hívtam a szülésznőm, azzal a kíváncsi (reménykedő?) kérdéssel, hogy ez még megállhat? Mert persze, hogy összeolvastam minden hülyeséget arról, hogy menet közben leáll a vajúdás, és akkor „rásegítenek”. Nevetve mondta, hogy nem. De maradjak még otthon 9-ig, addigra megszül, aki most épp a keze alatt vajúdik, és akkor kis szerencsével csak én leszek a szülészeten, háborítatlan nyugalomban. Oké, én várok. Apa itthon vadul számítógépezik, érzem tehetetlenségéből fakadó dühét. Mert persze nem hagyom, hogy segítsen. Ha jön egy fájás, vánszorgókörútra kelek a lakásban. Vagy padlót fogok valahol. Határozottam forrósodik odalent a helyzet, már érzem, amit előre sejtettem... Hiába a kismamajóga, légzőgyakorlatok, minden összeolvasott tudás. Valami nálam sokkal nagyobb erő dolgozik, úgy, ahogy a természet diktálja, érkezik egy élet, de én csak a kapu vagyok, amin átlép, és úgy érzem, semmi ráhatásom nincs a dolgokra, a gyeplőt sose én tartottam, hanem a Copfos.
Rájövök, ha sokáig tökölök, itthon fog megszületni, és ugye kellett nekem annyi szart összeolvasni a komplikációkról? Ugrasztom apát egy gyors balettszerű tusolás után, hogy indulás. 25 perc az út, de persze most nem mer tempósan vezetni, mert mi van, ha... Ó, baszki,én meg bár hang nélkül, de majd letépem a biztonsági övet, mikor jön egy fájás. 3 percenként. 2 percenként. Úristen, és ez fog tartani 6-8 órán keresztül? Nem is annyira a fájdalom, hanem az energia, amit kivesz… hihetetlen. Kórházi parkoló. Szülészet persze a negyediken, lift not working. Sehol egy lélek. Betegfelvétel, mi? Senki, semmi. Fekete rövidnadrágban, telitalpú szandiban, kedvenc fekete csinos pólómban. Basszus csipkés melltartót minek vettem fel?? Esküszöm, nem vagyok normális. Fel a szülészetre, negyed 10, hát kint a folyósón egy szép nagy család várakozik. Mi?? Azt mondták, egyedül leszek. A csaj beöltözve kórházi fehérbe, infúziója bekötve (naná, hogy oxi), és meglepve néz. Épp két fájás között mosolyogva köszönök, majd beránt a szülésznő, hogy felugorjak a vascsikóra. Apa kint.
Zavarban vagyok a telitalpúmban. Most vegyem le a bugyit? Kiröhög. Jóban vagyunk, közvetlen szülésznőm. Megvizsgál, hoppá 3 ujjnyi. Gyere át ide. Hova? A szülőágyra. Én: Most?? Hát még messze van a vége!. Öt lépésben átértem, felülök, újabb vizsgálat, 4 ujjnyi. De hát többórányi zene figyel az mp3 kütyümön. NST szerint nem lesz már erősebb a fájdalom, ezen nagyon meglepődök, igazából nem is hiszek a szülésznőmnek, biztos csak nyugtatni akar. Nagyon értékeli, hogy néma csendben vajúdok, de hát ez puszta fizika, ha üvöltenék, a maradék energiám is elfogyna, nem? Két fájás közben sms-ezek, ő fejvesztve dokit keres. Az egy szem ügyeletes nődoki szőrén-szálán eltűnt! El sem hiszem. Utóbb kiderül, hogy otthon felejtette a mobilját, ezért hazament érte .Fekete pólóm rajtam, gyorsan kihalászom alóla a csipkést és félrehajítom, nehogy véres legyen. Hogy ez akkor miért így jutott eszembe, nem tudom. Oké, hívom az én dokimat. 20 perc alatt ott van, illatfelhő, frissen zselézett haj, nagy vigyorral megvizsgál, (aztán burkot repeszt egy hosszú vékony fémtű szerűséggel, amit természetesen nem közölt előre, csak azért tudtam, mit csinál, mert előre olvastam róla) majd még nagyobbal közli, hogy oké, hátradőlés vízszintesbe, nyomunk. Ott valami megszakad.
Íve, ritmusa volt az egésznek, amire olyan jól ráéreztem. Nagyon jól összedolgoztunk, Copfos meg én, de ahogy lenyomták a vállam, hogy feküdjek le, valahogy irányt vesztettem. Nyomok, de nem jó irányba. Fájásonként 3 nyomás. 2 fájás már eltelt, nagyon fárasztó, de érdekes, tényleg nem lett nagyobb a fájdalom. Doki keze a hasamon, segít nyomni, és ez sem tetszik. De Copfos szívhangja esik. Zsanika, ne szórakozzunk már, nyomjuk ki azt a babát. Szó nélkül bekötik az oxit (minek?? és persze meg sem kérdezik, mi több, nem is közlik, mit csinálnak) Következő nyomás, érzem a kis fejét. A dokim odaközelít egy „ollóval”, hallom a hús fémes roppanását, de nem érzek semmit. Ügyes. Még egy nyomás és kint van. 22.05-kor. A fájdalom tényleg megszűnik. Elmúlik a félelem is. Csak látni akarom ŐT. A hasamra teszik, és csak gyönyörködöm, mennyi haja van! És ránézésre teljesen egészséges! Nem tudok sírni, levegőt is alig veszek, mert nem tudok beletelni vele.
Elviszik, és bennem megszűnt a félelem, hogy mi van, ha elcserélik (igen, még ilyen hülyeség is eszembe jutott), mert a vonásai beleégtek a tudatomba, ezer közül is megtalálnám. Mellesleg tiszta apja.
Jön a varrás. Merthogy igen, az volt a gátmetszés. De amit a doki ott bent talált, arra nem voltak szavak, merthogy inkább nem is mondott semmit. De mikor a szülésznőm nyújtotta neki a sztenderd adag érzéstelenítőt, akkor ránézett, te normális vagy, nem látod, mi van itt, adj még egyet. Na, köszi. Mint kiderült, túl gyorsan jött a kislányom, egyik kezével a feje mellett, „szalutálva”, kis körmei végigszántottak. 22 perc varrótanfolyam, de hál istennek fájdalommentesen. Később még visszasírom ezt a fájdalommentes időszakot. Mert igen, azt lehet olvasni, hogy a szülési fájdalom elmúlik, és utána 6 hét gyerekágy, de azt már senki nem mondja el szívesen, hogy az nem 6 hét, hanem alsó hangon 6 hónap. Hogy a belső varratok begyulladnak még párszor, de nem szedhetsz antibiotikumot a szopi miatt. Hogy úgy érzed majd, hogy egy kétkilós súlyt akasztottak a lábad közé, azzal kell napi több órát sétáltatni babakocsiban alvó kisdededet. Hogy ez a súly csak nagyon lassan válik könnyebbé.
Másfél óra együtt, hármasban, már apát is beengedem...ő fel van készülve mindenre, mert szegénynek már jó előre mondtam, hogy a gyerek lila lesz és kék, én meg vérben forgó szemű és sápadt, ahhoz képest ledöbben, hogy vigyorgok, még mindig a kedvenc pólómban, a gyerek meg szép rózsaszín, és a szeme kiköpött apja vére. És már rögtön szopizik is! Közben megszületik a várakozó leányzó kisfia is, de alig vesszük észre, annyira egymásra figyelünk.
Lábon megyek le a harmadikra újdonsült kis családommal. Beköltözöm a kétágyas rooming-in szobába, de a kincsemet elviszik. Majd reggel visszakapom,onnantól persze elválaszthatatlanok vagyunk.
Összességében tudom, egy szavam se lehet. Ritka könnyű és rövid szülésem volt. De. Az érzés, hogy a fejem felett döntöttek mindenről, hogy nem volt beleszólásom a dolgok menetébe, és nem azért, mert a természet illetve a szülés/születés ereje rajtam messze felül állva levezette magát, hanem a kórházi protokoll és általános szülési gyakorlat felülírt mindent. Azt hiszem, erre próbált a szülésznőm felkészíteni. Hogy ez ma itthon így megy. És még így is érezhetem magam szerencsésnek.
Azt szerettem volna, ha Copfos és én közösen megszületünk, ő mint a kislányom, én mint anyuka. Ehelyett a szülés történt meg velünk.
Giovanna
