Néhány kommentelő kérésére (és persze belső indíttatásból) próbáltam összehozni egy kis szösszenetet, amelyben boncolgatom saját magamat, miért is nem akarok gyereket. Talán érdekes lehet ez a fajta gondolkodásmód megismerése azok számára, akiknek már van gyerekük, vagy a későbbiekben szeretnének.

Hol is kezdjem? A „nem akarok gyereket” rendkívül határozott álláspontot nyilván nem az a most már mókásnak tűnő gyerekkori emlék alakította ki bennem, miszerint féltékeny voltam az egyik rokon kisgyerekre, akinek anyukám a keresztanyja, és – minő förtelmes cselekedet – időnként a rokonlátogatások alkalmával el kellett viselnem, hogy a kislányt az én édes anyukám dajkálgatja, szeretgeti. Mint minden más gyereket is. Ő nagyon gyerekcentrikus, ezért is érzek némi bűntudatot, hogy nem kívánom folytatni ezt a hagyományt, miszerint a családban, rokonságban tudtommal minden nőnek született gyereke.

Hogy rövid és tömör legyek: nem akarok gyereket. Nincs bennem vágy arra, hogy teherbe essek, szüljek és 18-20 évig gyereket nevelgessek. Félreértés ne essék: a terhességgel és a szüléssel semmilyen bajom nincs, nem félnék tőlük (persze a hányinger nem hiányozna, abból úgyis kijutott az elmúlt pár évben egy eü. probléma kapcsán), ellenben ami utána jön, a gyereknevelés, na, az a nem piskóta kategória, és azt már nem szeretném bevállalni.

A környezetemben élőket (családtagokat, barátokat) persze kellően ledöbbentettem ezzel a sokkoló hírrel, mára azonban megszokták. Az új ismerősök szintén nagyokat pislognak, amikor előállok ezzel az eretnek gondolattal.

Sajnos azt tapasztalom, hogy az emberek nagy része igencsak álszent módon viszonyul a gyermekáldáshoz. Naivan ugyebár azt gondolhatnánk, hogy a „miért jó egy gyerek?” kérdésre ezt a választ adják: mert rengeteg örömöt, szeretetet ad stb. stb. Nos, ehhez képest én azt tapasztaltam, hogy amikor valakivel szóba elegyedtem és elérkeztünk a „nem akarok gyereket” témakörhöz, mindig kapásból ez volt a reakció: „De akkor ki fog gondoskodni rólad 70 éves korodban? Egyedül, magányosan akarsz élni?” Akárhogy is nézem, ebből nekem a napnál világosabban kibukik az önző álláspont: azért kell a gyerek sokaknak, hogy ne egy idősek otthonában rohadjanak meg (már elnézést), hanem legyen, aki eteti-pelenkázza őket, ha majd segítségre szorulnak. Én nem akarok idáig süllyedni, hogy ez vezéreljen a sikeres fogantatás érdekében. Igen, lehet, hogy olyan magányos leszek, mint a kisujjam (még ha lesznek is körülöttem macskák és kutyák...), ez benne van a pakliban, de hát az életben minden kockázattal jár. És arra sincsen garancia, hogy ha lesz gyerekem, akkor majd ő gondoskodik rólam idősebb napjaimon. Mi van, ha bedug egy nyugdíjasotthonba, oszt jónapot, felém sem néz, maximum havonta egyszer meglátogat? Persze, most mondhatjátok, hogy a nevelés meghatározza a gyerek gondolkodásmódját, hozzáállását, tehát amit adok, azt visszakapom. Sajnos kissé szkeptikus vagyok, mert szerintem sok idős ember van, aki tisztességben, szeretetben nevelte a gyerekét, aztán ők valamiért mégis bedugták a szüleiket ide-oda, mert nyűg volt nekik az anya / apa idős korában (de az örökség azért jól jött, ugye).

Ami a leginkább zavar a gyerek-projekt kapcsán: úgy látom, a szülők (és leginkább az anyák) átmennek egyfajta „rabszolga” üzemmódba. Magyarán teljesen alárendelik magukat a gyerek igényeinek, sokszor túlságosan is. Lehet, hogy önző vagyok, de vállalom. Nem akarom, hogy egy gyerek álljon a világom középpontjában, aki meghatározná mind a 24 óra menetrendjét, akihez igazítani kellene azt, hogy mikor léphetek ki otthonról, mikor lazulhatok, mikor alhatok, mikor mehetek vécére, mikor találkozhatom a barátaimmal, mikor olvashatok el egy fejezetet egy jó könyvből, és így tovább. A gyerek születése után már semmi sem lenne ugyanolyan, mint azelőtt, és ez megrémiszt. Most hihetetlen mértékben élvezem a szabadságot, hogy azt csinálok, amit akarok. Hétvégén nem kell hajnali 6-kor kelni, mert egy csemete ugrál a fejem tetején, munka után ráérek csavarogni a városban, összefutni ismerősökkel random módon (nem 3 hét szervezés után!), a péntek / szombat estémet tölthetem szórakozással, ha akarom. Elmehetek nyaralni, ha van rá pénzem, és nem kell aggódnom, hogy Murphy törvénye szerint hétszentség, hogy pont akkor betegszik le a gyerek, amikor elindulnánk.

Túlságosan gyerekcentrikusnak látom a világot. Nem úgy neveli az emberek többsége a gyereket, hogy az tisztában legyen már gyerek-, serdülő-, kamaszkorától kezdve a jogai mellett a kötelességeivel is, hanem úgy, mintha mindenki azért született volna a világra, hogy őtökéletessége előtt hasra essen. Sok gyereken semmifajta nevelés hatása nem mutatkozik. Elég, ha csak piti példákra gondolunk: a buszon rugdossa az ülést hátulról, és a szülő nem szól rá! Miért is nem? Miért gondolják, hogy a gyerek majd elnövöget, mint gomba az eső után, aztán majd lesz valahogy? Belefáradtak az állandó nevelésbe? Elhiszem, hogy idegileg rettentően kimerítő, de könyörgöm, nem muszáj mindenkinek mindenáron gyereket vállalnia! Tudom, óriási a társadalmi nyomás, de nem  hiszem el, hogy a nők jó része ennyire gyenge! Ha én ki tudok állni magamért, és nem szülök, amíg nem érzek rá vágyat, akkor mások erre miért nem képesek? Engem szekálhatna az anyám / anyósom / minden létező ismerősöm, akkor sem esnék teherbe (ha mégis, nem tartanám meg) egészen addig, amíg nem érezném a belülről fakadó, mindent elsöprő vágyat a baba iránt. Amíg ez nincs meg, addig nem szabad szülni szerintem, mert abból még jó nem sült ki. Számomra nem indok az, hogy „benne vagyok a korban” (lásd: 30 elmúltál, miazhogymégnincsgyereked???), „ez a szokás” stb.

Ugyanakkor vannak elképzeléseim, hogy nagyjából milyen elvek mentén nevelném a gyerekemet (ha lenne). És az a baj, hogy nemcsak én + a gyerek apja lennénk a nevelők, hanem az egész világ. Tehát nagyszülők, egyéb rokonok, ismerősök, szomszéd, óvó néni, tanár néni, boltos néni, egyszóval bárki.  Nem akarnám, hogy az én eltervezett és valamelyest sikeresen véghezvitt nevelésemet egyesek egy laza mozdulattal romba döntsék (pl. nem akarnám édességgel tömni a gyereket, erre jönne valamelyik nagyszülő: na, gyere, majd adok ééééééén neked csokit, ha már anyád sajnálja (!!!!) tőled, majd nálam sokáig fent maradhatsz és nézhetsz felnőtteknek való filmeket, agresszív meséket, majd én kényeztetlek stb.) Szóval értitek, mire célzok. Lehet, hogy kontrollkényszeres vagyok, nem tudom. Ha nyerek a lottón, majd megyek pszichomókushoz, hogy járjon utána.

Mindezek ellenére nem jelenthetem ki 100 százalék bizonyossággal, hogy sosem leszek anya. Akadt olyan téma az életemben, amiről kb. 10 éve azt hittem, az ellenkezője sosem fog megvalósulni. Mostanság pedig pontosan fordított helyzetben vagyok. Lehet, hogy a gyerekkérdéssel is ez lesz, és 5 év múlva már valaki totyog a lábam körül.

A gyerekekhez való viszonyomat úgy tudnám jellemezni, hogy összességében aranyosaknak tartom őket, amíg csöndben vannak / jól viselkednek. Amit nem bírok elviselni, az a hiszti / kiabálás / üvöltözés, bármifajta szülői szankciót mellőzve. Ezektől a falnak megyek, és tudom, most bizonyára sokan bólogattok: „majd csak várj, amíg a te gyereked fog hisztizni, majd akkor megtudod, mi a magyarok istene”. Ennek is némileg ellent kell mondanom. Amikor az unokahúgom pici volt (hisztizős korszakában járt), valami apróság ürügyén kirobbantani készült a 3. világháborút. Kettesben voltam vele a szobában, a gyerek anyja (a testvérem) pedig a szomszéd szobából hallgatózott és figyelt, közbelépésre készen. A gyerek valamit nagyon akart, természetesen hiszti révén, nálam viszont ez egyáltalán nem működő módszer, úgyhogy nyugodt hangon közöltem vele, hogy „édesem, kiabálj még jobban, a szomszéd még úgysem hallja, de a lényeg, hogy úgysem kapod meg, amiért most üvöltesz”. Pár perc után rájött, hogy tényleg nem fogja megkapni, hiába nyomatja a műsort, így aztán előbb-utóbb abbahagyta. Mindezzel csak arra akartam kilyukadni, hogy sok szülőn azt látom, a hisztinek egyből bedől, és enged a gyerek követelésének. Aki így pillanatok alatt megtanulja, hogy némi műsorszám előadásával bármit kizsarolhat a szerencsétlen anyából / apából. Na, én ehhez (sem) vagyok hajlandó asszisztálni.

Persze időnként kapok olyan véleményeket, miszerint ha megtalálom a páromat, a nagy őőőőőt, akkor megváltozik a véleményem, és tőle akarni fogok gyereket. Hát nem tudom, elég szkeptikus vagyok ebben is. Őszintén szólva kicsit félek is, nehogy olyan helyzetbe kerüljek, hogy összeakadok életem értelmével, ő akarna gyereket mindenképpen, én pedig még mindig nem. Szerintem ebből a szituációból nincs normális kiút, nincs happy end. Három végkifejletet tudok elképzelni:

- feladom az elképzelésemet, vagyis beadom a derekamat, és lesz gyerek – erre nemrég láttunk kellően negatív példát egy poszt kapcsán.

- ő feladja a gyerek utáni vágyát a kedvemért, viszont boldogtalan lenne, ezt sem akarnám.

- szakítunk, és ő keresne egy nőt, aki szülne neki gyereket, én pedig egy társat, aki szintén „anti-gyerekes” volna, mint én. Viszont ebben az esetben nem azzal az emberrel élhetnék, akit igazán szeretnék, tehát a tartós boldogtalanság garantált.

Nem túl szívderítő kilátások. Valaki tudna esetleg okosat mondani egy ilyen helyzet megoldására?

Az unokahúgommal való viszonyom szintén nem konfliktusmentes. A testvéremtől és az anyukánktól azt hallom, hogy „két dudás nem fér meg egy csárdában”, és ezért kapunk össze időnként (én és a 9 éves gyerek, jó vicc, mi?) Szeretem őt, viszont huzamosabb ideig nem tudom elviselni (ahogyan más gyerekeket sem), emiatt a kettősség miatt viszont konstans bűntudatom van, és ez az érzés apránként felőröl. Ha vele vagyok néhány óráig, már menekülnék felnőtt társaságba, viszont amikor időnként eszembe jut (nem lakunk együtt, kb. havonta találkozunk, amikor hazalátogatok), akkor azon rágom magam, hogy több időt kellene vele töltenem, hiszen mégis csak én vagyok a nagynénje és szeretem, mint ahogyan ő is engem.

Azon is szoktam tűnődni, vajon mi a fészkes fenét keresek egy gyerekes blogon, ha nem akarok sajátot? A megoldásra én nem jöttem rá, viszont az ismerőseim közül valaki talán fején találta a szöget: szerinte az a magyarázata, hogy az itt időnként felmerülő és olvasható gyerekes problémákkal, nehézségekkel akarja a tudatalattim igazolni, hogy igen, milyen jól érzem, egy gyerekkel rengeteg nyűg (is) van, tehát jó döntés az, hogy nem akarok sajátot. Elég logikusan hangzik, egy pszichomókus nyilván többet is ki tudna hámozni belőlem.

Egy szónak is száz a vége: maradok továbbra is lelkes olvasó, ha pedig egyszer mégis úgy alakul, hogy ketten leszek, arról is írni fogok, megígérem. Végül, de nem utolsósorban: písz. Elvégre senki sem rossz ember, csak másként látjuk a világot és a gyerekvállalás témáját.

Kata