abortusz

Olyan jó lenne beszélni valakivel, valakikkel, aki/akik átesett/tek, hasonlón, mint én! Beszéltem pszichológussal, láttam, hogy van segélyvonal, de amit hívtam, nem működött, nehéz nekem bármi lépést tenni ez ügyben. Pár napja volt az abortuszom hároméves évfordulója. Nem kellett volna most, pont „aznap” megjönnie, a naptár szerint még lett volna négy napja, hogy elöntsön a véres folyam, mégis pont akkor, pont azon a napon, amikor a legkevésbé szeretnék emlékezni, eszembe juttatja a természet, vagy a Jóisten, vagy az Univerzum, vagy akárki, hogy ez a nap volt az, amikor dönthettem volna másképp is, és akkor minden egész máshogyan lenne. De nincs máshogy, így van, ahogy van, az idő kerekét nem lehet visszafordítani, ami aznap megtörtént, az visszavonhatatlan. Számomra akkor sem volt könnyű, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ez évekkel később is ilyen... ilyen... nehéz lesz, és gondot okoz.

Nem különösebben belemenve a részletekbe, hozzátartozik a történethez annyi, hogy első gyerekemet éppen érettségizőként szültem, másodikat egy olyan kapcsolatba, ahol természetesnek tűnt, hogy közösen gyermeket vállalunk, a harmadikat pedig egy olyan helyzetben, amelyben nem biztos, hogy általánosságban az lett volna a vélemény, hogy hát csak jöjjön az a baba, én mégis úgy gondoltam, nem mondhatok nemet. 

Jól, rosszul, így-úgy nevelve, de azt gondolom – környezetem visszajelzéseit is számításba véve –, hogy rendes körülmények közt, normális, érző, értelmes, egészséges gyerekek lettek a gyerekeim, akik szeretetteljes közegben, édesanyjuk és annak családja mellett nőhettek akkorára, amekkorák és épp olyanra, amilyenek épp most.

Aztán egyszer csak, egy ígéretesnek tűnő és szeretettel teli kapcsolatból óvintézkedések ellenére, ismét gyermek fogant. Aztán ez az ígéretesnek tűnő, szeretettel teli kapcsolat átment hamis ígértetekkel teli, szeretetlen kapcsolatba, és mint ilyen, nem mutatta jelét, hogy fogadóképes lenne egy gyermek vállalására. Akkor úgy éreztem, gondoltam, hogy ha fiatalabb lennék, ha több pénzem lenne, ha lenne lakásom, stb., akkor szó nélkül azt mondanám, felnevelem ezt a következő gyermeket is. De nem éreztem és nem volt így. A másik fél, akin a gyermek foganása múlt, mindenre azt mondta, nem tudja. 

- Ha nehezemre esik a gyerekeket suliba, oviba vinni, miközben terhes leszek, segítesz?

- Nem tudom. 

- Jó, de ha megszületik, akkor itt leszel?

- Nem tudom.

- De ha szükségünk lesz rád, tudsz majd segíteni?

- Nem tudom. 

Ilyen és ezekhez hasonló párbeszédek után éreztem azt, hogy nagyon egyedül vagyok 3+ gyerekkel, és életemben először igazán félek. Életemben először igazán azt érzem, hogy Úristen, ezeknek a gyereknek a mindennapjai, a jövője rajtam múlik. Hát mit kezdjek én még egy ilyen „szerencsétlennel”?  Mondtam neki, hogy én így nem tudom vállalni, bármennyire is ellenkezik az értékrendemmel, elveimmel, azt kell mondjam, hogy nem tudom őt most fogadni.  Azt mondta erre, hogy: „Hát, ha így gondolod...”

Elindultam a papírok, vizsgálatok után. Olyan furcsa volt, hogy vérvizsgálatra is „kismamaként” kellett bejelentkezni, előnyre szert tenni a többi sima laborra váróval szemben, miközben én magamban tudtam, hogy merényletre készülök és nem az a napsugaras, reményt váró, áldott állapotú asszony vagyok, akit előreengedni vélnek a sorban. Nem baj, lesütött szemmel sok mindent ki lehet bírni. 

Beszélt a hölgy az örökbeadásról, hogy az milyen felszabadító egy opció. Aztán elfogadta érveimet, mikor arra utaltam, hogy nekem a meglévő három eltartásáról kell gondoskodnom, és ebben akadályozna az új jövevény, no meg, ha már odáig eljutnék, hogy kihordjam és megszüljem, nem hiszem, hogy szívesen és könnyedén megválnék tőle, inkább most gyorsan megölöm, mielőtt a szívembe férkőzne. Azt mondta, megérti. Én nem értettem. Csak csináltam.

Együtt mentünk a kórházba, éhgyomorra.  Sokan voltak. Ugyanazért, amiért én is. Jelentkeztünk, beadtunk, aláírtam, átmentünk a másik épületbe, vártunk, leadtuk, megmérték, aláírtam, bekísértek, bementem, kijöttem, vártam, nem tudom. Valahol menet közben elhagyott a tudatom. Talán ott, amikor álltunk egy sarokban, a következő vizsgálatra várva többedmagunkkal. és én elkezdtem sírni. Nem tudom miért. Erre ő lehajolt hozzám, a szemembe nézett és azt mondta: 

- Ha ennyire nem akarod, akkor nem muszáj, akkor menjünk haza.
- Jó, de aztán...aztán mi lesz? 
- Nem tudom.

Erre még jobban zokogni kezdtem, már az sem érdekelt, hogy a többiek mit szólnak, és befordultam a sarokba. Így vártunk tovább. A többiek nem szóltak semmit. Ő sem. Én sem már. 

Jött az ultrahangvizsgálat. Kedves arcú doktornő nézegeti a hasamban a gyereket, a képernyőn. Nem szól semmit, néhány dolgot begépel. Kérdezem, minden rendben van-e. Csodálkozva néz rám. 

- Hogy érti?

- Hát, hogy amúgy minden rendben van? Vele...

- Erre visszateszi az ultrahangos eszközt a hasamra és visszakapcsolja a monitort. Mondja közben, hogy nem így nézte.

- De minden rendben van?

- Miért, meg akarja tartani?

- Csak érdekel. Nem beteg, vagy ilyesmi?

- Nem, a szívecske rendületlenül ver, már kialakult a... Itt van a párja?

- Igen.

- Akarja, hogy behívjuk? - kérdezte mosolyogva.

- Igen, megtenné? - válaszolom mosolyogva.

Megy, kinyitja az ajtót, én közben ott fekszem. Mije alakult ki? A szívecskéje ver. Jaj, Istenem. 

Visszajön a doktornő, komor arccal leül a géphez. Rám néz. 

- A párja nem akar bejönni. 

Kinyomtatja a papírt. Ezzel mehetek az osztályra. Köszönöm, viszlát, mondom elcsukló hangon. Felvettek, kaptam egy nyugtatót és egy ágyat. Elbúcsúztunk.

- Majd szólj, ha kész vagy, ok?

- Oké. Szólok. Puszi, szia.

De már nem is láttam nagyon. Befeküdtem az ágyba. Vártam. Hátha történik valami, amiből kiderül, hogy ez csak egy rossz álom és most lesz vége, mindjárt. Csak ki kell várni. 

A kórteremben még 6 nő volt rajtam kívül. Csak aznapra. Lassan elkezdtünk beszélgetni.

- Ne izgulj, nekem ez már a negyedik, pár nap múlva már el is felejted. Rendes a férjem, mert ilyenkor bevállalja a gyereket, még az anyjáéknak se szól, nehogy elkezdjenek raplizni, tudod. Jaj, már most nagyon várnak vissza. Előre lefőztem mindent, benn van a fagyiban. Rendes azért. Bárcsak túl lennék már rajta, utálom ezt a várakozást.

- Én nem értem, én nem tudom. Nekem a doki azt mondta, hogy spirál mellett nem lehet. De lett. Pedig mondtam neki, hogy 5 éven belül nem akarok kistesót. Aztán tessék. De legalább most hamarabb jöttem, még csak a hatodik hétben vagyok. Tényleg te hányadikban vagy? 

- Tizedik.
- Minek vártál eddig?
- Nem tudtam, mit akarok.
- Áhh, jobb előbb túl lenni rajta. Minél kisebb még, annál jobb. A doki is ezt mondta. 
- Tudjátok, nekem megmondták, hogy nem szabad, a gerincem miatt. De gyógyszert se szedhettem, a vérnyomásom miatt. Maradt a gumi. A párom benne is volt. De egyik alkalommal elszakadt. Még aznap éjjel rohantunk együtt az ügyeletre, esemény utánit kérni. Meg is kaptuk, be is szedtem. Erre tessék, ikrekkel vagyok terhes. Nem hiszem el. Már most érzem a gerincem, mi lenne, ha kihordanám őket? Ki lehet most itt menni rágyújtani szerinted? 
- Nem tudom. Én is kimennék. 

....

Egy kedves, fiatal műtősfiú név szerint szólított minket, szépen sorban.

- Csókolom! Igen, magácska. Tessék szépen jönni! Úgy, nem, nem kell a táska, mindjárt visszajövünk. Nem, a köntöst magán hagyhatja, majd ott le tetszik venni. Nem, tessék jönni, semmi nem kell. Igen, most már a műtőbe tetszik mindjárt menni. 

Aztán azért mégis várni kellet egy kicsit a hideg előtérben. Nem volt semmi, csak néztem a padlómintát addig. Négy négyzet kiadott egy újabb mintát, de egy-egy négyzet önmagában is minta volt. Ornamentika, vagy geometria, vagy mi ez. Nem tudom. De ha összenéztem, egész más volt. Csak a klórszag terelte a mintákról a figyelmem. Meg a műtősfiú szuszogása, ahogy állt az ajtófélfának támaszkodva, a papírokkal a kezében. Nem nézett rám. Vártunk.  Aztán megnyílt az ajtó, kitolták a spirálos nőt, szenderegve mosolygott. Túl van rajta. Mielőbb. 

- Tessék jönni. Erre. 

Már a műtőasztalon feküdtem, széttárt lábakkal, mikor elkezdtem sírni.

- Neee, nem szabad, így nem tudja a doktornő altatni! Ne tessék sírni, minden rendben lesz. 

Még meg is simogatott. Erre emlékszem utoljára. 

Aztán arra, hogy vagy öten állnak körülöttem és üvöltöznek, ráznak, hogy ébredjek fel. 

- Nem ezt akartam! Nem akartam! Nem akartam! Nem akartam! - kiabáltam öntudatlanul, aztán abbahagytam és néztem kábán, mikor kaptam valami injekciót és egy kedves arcú orvos mondta, hogy most már nyugodjak meg, minden rendben lesz. 

- Tessék kicsit aludni. Az jót fog tenni. 

Otthon a anyukám csendben tartotta a gyereket, mert  az anyunak most műtétje volt, pihennie kell, hadd aludjon. Most nem tud mesét olvasni. Nem. Csak fáj neki a seb, azért sír. A műtét sebe. Kicsit tovább tartott, hogy rendbe jöjjek, mint, ahogy mondták, sokáig véreztem. Aztán majdnem minden ment tovább ugyanúgy, mint addig. Majdnem. 

Néha, mikor mesét olvasok a többieknek, vagy amikor együtt sétálunk és látunk valami szépet, vagy amikor ismerős kismama a babáját mutatja, vagy amikor közeledik a december, mely egy újabb születésnapos hónap lehetett volna, eszembe jut, mi lett volna, ha. És akkor csak nézek magam elé, hirtelen olyan nehéz lesz örülni annak, ami van. Aztán, elteszem a keserűséget azokra a pillanatokra, amikor magamban lehetek és akkor az összegyűlt, félretett könnyeket gyorsan kisírom, a sok miértet egyszerre eldarálom, aztán rájövök, nem tudok mit csinálni, így van ez már. 

Nem sok ismerősömmel tudtam erről beszélni őszintén, de az egyik azt javasolta, hogy varrjak egy babát, nevezzem el, majd temessem el, vagy dobjam a Dunába, vagyis személyesítsem meg és gyászoljam el. Eddig nem mertem. Ez olyan vudus nekem. 

Néha arra gondolok, ezzel egyszerűen nem lehet együtt élni, minden rossz, ami velem történik, az emiatt van és megérdemlem. Néha meg azt kívánom, bár tudnék én is úgy gondolni rá, mint az a sorstárs, ott a kórteremben, aki azt mondta, nem nagy ügy, hamar túl lehet lenni rajta. Még csak egy sejtcsomó, nem gyerek az. Sajnálom. Nagyon. 

Dalma

abortuszBezzeganya az Instagramon!

Ha szereted a humort, a vicces képeket, Insta-oldalunkon terhességgel, gyerekneveléssel, anyasággal, családdal kapcsolatos, szórakoztató tartalmakat találsz. 

Ha van Insta-fiókod, követheted is a Bezzeganyát>>>

Családtervezés, terhesség, szülés, gyereknevelés, egészség-betegség, szórakozás – ezekben a kategóriákban témánként tudsz böngészni a tartalmaink között. Kövesd a Bezzeganyát a Google+ -on is!

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?