Amikor családalapításba kezdtünk, elhatároztam, hogy én nem fogok az orvosnak és egyéb egészségügyi dolgozóknak pénzt adni, sem a terhesgondozás során, sem pedig a szülés után. A korábbi elhatározásom már egy egyszemélyes keresztes hadjáratnak kezd tűnni, pedig még csak a 18. héten tartunk. Az elhatározásom alapja nagyon egyszerű: közel a harminchoz, két diplomával, és egy Magyarországon kereseti szempontból jónak mondható munkahellyel rendelkezem, gyakorlatilag kisebb megszakításokkal már a főiskolai évek alatt is dolgoztam, hat éve pedig rendszeres adófizetője vagyok ennek az országnak, olyan betegségem még sosem volt, ami miatt kórházi ellátásra szorultam volna, sőt, még egy rossz fogam sincs. Gyakorlatilag én eddig csak befizettem a súlyos adóforintokat TB-járulékokat, itt az ideje, hogy valamit vissza is kapjak belőle, és ténylegesen „ingyenesen” (vagyis a korábbi befizetéseimre való jogosultsággal) részesülhessek az engem megillető orvosi ellátásból.

A terhességem ötödik hetében mentem el először orvoshoz. Pontosabban csak mentem volna, mert oda nem jutottam be. A rendelési idő az internetes információk szerint 8.30-kor kezdődik, ami a helyszínen kiderült, hogy nem igaz, mert az ajtóra már 8 óra volt kiírva. A kórházhoz 8.30-ra értünk a férjemmel, kicsit kóvályogtunk még az épületben, ugyanis a felújítás miatt a nőgyógyászatot elköltöztették. Miután megtaláltuk a rendelőt, ahol a néhány ülőhelyet a korábban érkezők már elfoglalták, türelmesen vártunk. 9 óra után kijött az asszisztens egy beteget behívni, én odamentem hozzá, köszöntem és nyújtottam neki a TB-kártyámat, erre ő flegmán szó nélkül elfordult és bement! A döbbenettől lefagyva álltunk, majd még egy kis várakozás után feladtuk és hazamentünk.

A következő héten újra nekifutottunk, ezúttal már sikerrel jártunk, és volt szerencsénk megtapasztalni a kialakult rendszert. A korábbi tapasztalatból kiindulva jóval 8 óra előtt érkeztünk, nem úgy az egészségügyi dolgozókat, akik negyed kilenc tájékában kezdtek el szállingózni. Szerencsére egy valamivel kedvesebb asszisztens jött ki, beszedte a beutalókat, kártyákat, gondoltam, sínen vagyunk, hiszen érkezési sorrendben én voltam a harmadik. Aztán jött a bevett szokás és a doktor urak sorra mind megérkeztek magánbetegeikkel, akiket mézes-mázos szavakkal terelgettek az ajtó felé, majd az ultrahang után ki is kísérték őket természetesen. Na, ők azok a hölgyek, akiknek van fogadott orvosan. És akkor vagyok én és a többiek, akikkel úgy bánnak, mint a leprással, mert nincs nekik fogadott orvosuk, csak úgy bejöttek a rendelésre.

A jövés-menés eltartott fél 11-ig, akkor kezdték el behívni a betegeket. Első találkozásom a rendelő szakorvossal nem volt felhőtlen, mert amikor megkérdezte, kicsit sem a folyosón hallott hízelgő szavakkal, hogy „Maga miér' jött?” volt képem azt mondani neki, hogy mert terhes vagyok, amire azt mondta, hogy „Ha tudja akkor meg minek van itt?”. Na, nem kötök vele barátságot, azt rögtön elhatároztam, ezután a velem való kommunikációja annyi volt, hogy üljön fel, meg tegye szét a lábát. Mondanom sem kell, nem kérdezte, hogy van-e panasz esetleg, még az utolsó menstruáció időpontját is az asszisztens kérdezte meg, ahogyan ő közölte velem, hogy mehetek felöltözni, addig kész lesz a papír. Amikor a papírt a kezembe nyomta, megkérdeztem, hogy ultrahang nem lesz? Erre azt mondta, hogy ahhoz majd a másik ajtónál adjam be a papírt.

Újabb várakozás, majd 12.30-ra sikerült is bejutnom az ultrahanga, miután végignéztem néhány újabb turnusban érkező magánbeteget. Természetesen a folyosón a nemtetszésünknek már hangot is adtunk, mert szerintem teljesen felháborító az, hogy az emberek adójából fenntartott kórházban, az adóból vett gépekkel rendelési időben magánbetegeket fogadnak. Az ultrahangos normális hozzáállásán a többi után már meg is lepődtem. Azt gondoltam, most akkor simán megy minden a 12. hétig, de hát tévedtem.

A védőnőnél és a háziorvosnál persze nem volt probléma. Majd következett a vérvétel, amikor is a laborból szépen elküldtek, mert szerintük a kiskönyvben található beutaló nem jó, minden vizsgálathoz külön kell egy beutaló az orvostól. Szépen visszamentem a háziorvoshoz, aki ledöbbent a szavaimon, gyorsan fel is hívta a labort, ahol a laboros elmondta neki is ugyanezt, csak nagy nehézségek árán értette meg, hogy jó a beutaló, de azért a vércsoport meghatározáshoz ragaszkodott egy külön beutalóhoz. Ezt meg is kaptam és másnap visszamentem vele a laborba, ahol némi harc után hajlandóak is voltak megcsinálni a vérvételt. Az eredményem tökéletes, minden rendben van, vissza a védőnőköz, ahol a váróteremben lévő anyukák minimum ufónak néztek, mikor előadtam, hogy nekem nincs választott orvosom és nem is lesz. Meg is kaptam tőlük, hogy majd nem fog rám nézni senki, meg, hogy ha komplikáció van, akkor nem lesz, aki segítsen. Nem is jutott el a tudatukig, hogy miért háborodok fel azon, hogy ezt ma Magyarországon egyáltalán így ki meri jelenteni valaki, mikor az orvos megkapja a fizetését azért, hogy ellássa a beteget, és kutya kötelessége, hogy azt a legjobb tudása szerint tegye! Persze tudom én, hogy nem teszik, viszont ismerem magamat és a férjemet is annyira, hogy ha nem úgy mennek a szülésnél a dolgok, ahogy az elvárható, akkor maga a kórházigazgató szedi majd ki belőlem a gyereket, azt garantálom!

Amikor elérkeztünk a 12. héthez, a korábbi tapasztalatokkal felvértezve indultam el a kórházba. A nőgyógyászaton az első próbálkozásom alkalmával már megismert asszisztens jól elküldött, hogy nekem csak ultrahangra kell menni, majd oda adjam be a papírt, mondtam neki, hogy jó, egyébként köszönöm a kérdését, jól vagyok, panaszmentes a terhességem, ha a doktor urat érdekelné. Az ultrahangon most sem volt probléma, sőt, mivel még nem indult be a maszek turnus, gyorsan be is hívtak, bár az ultrahang közben kopogás nélkül bejött egy orvos és közölte, hogy ne hívjanak be senkit, mert ő jön  betegével.

A 18. heti genetikai ultrahangon jött ám az igazi feketeleves. Én ismét időben érkeztem, a 8 órai rendelés előtt negyedórával már az ajtóban várakoztam. A kedves ultrahangos hölgy is megérkezett időben, de mondta, hogy sajnos egy kicsit várni kell, mert ezt az ultrahangot az orvosnak kell csinálni, ő meg még nincs itt. Annak ellenére, hogy én voltam az első, 10.15-kor hívtak csak be. A várakozási időm alatt pedig történt, aminek itt történnie kell, jöttek-mentek az orvosok a magánbetegeikkel. 9.30-kor érkezett az a kedves doktor úr, aki mint kiderült, ott marad és megvizsgálja, akit meg kell, de persze előtte három magánbeteget is fogadott, akiket hízelegve, kedveskedve éppen csak nem karon fogva személyesen kísért be!

Aztán jöttem én, akinek annyit volt kedves mondani, hogy feküdjek le, az meg sem fordult a fejében, hogy megkérdezze, hogy egyébként, hogy van a kedves kismama, van-e panasz vagy valami. Ehelyett vagy tízszer elmondta, hogy vastag a hasfalam és ez borzasztó, és hogy ő ezt nem tudja kiértékelni, majd nagy kegyesen felém fordította a monitort, hogy nézzem meg milyen szemcsés. Valóban. Szemcsés volt, de én laikusként is láttam rajta a gyerekemet, aminek éppen nem volt időm örülni sem, mert ez a bunkó persze jól lehordott, közölte, hogy a 22. héten menjek vissza és addigra fogyjak le! Azon meg döbbenten nézett, hogy vissza mertem szólni.

Mondtam neki, hogy jó, hogy azt nem mondja, hogy hasizomfejlesztő gyakorlatot kell csinálni. Sosem voltam vékony, ez tény. De ez a mindenható orvos, hogy veszi a bátorságot arra, hogy így viselkedik egy terhes nővel, pedig az egyik magánbetege az enyémhez hasonló kaliberrel rendelkező hölgyemény volt, fülig érő szájjal jött ki az ultrahangról, vele biztosan nem ez a hangnemet üti meg. Gondolom, neki a pénztárcája vastagabb, mint a hasfala. Ezek után kíváncsian várom a további vizsgálatokat, mert gondolom rosszabb már nem lesz.

Jelige: „Fogadott orvos nélkül”

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?