A „többemberes baba” kifejezést először a kórházban hallottam a kisfiam születése után egy nappal. „Ó, nekem egy tipikusan többemberes gyerek jutott elsőként” csacsogta a meglehetősen idegesítő szobatársam, én pedig, mivel jól nevelt vagyok, csak titokban fintorodtam el, hiszen nekem ne magyarázzon már olyan valaki, aki képes „nézd, most megmutatom, milyen az anyatejes kaki” felkiáltással az orrom alá dugni a kislánya pelenkáját, miközben én először ehetek kenyeret párizsival az első napon kötelező háztartási keksz után. Meg különben is. Előző nap délelőtt még vigyorogva gurultam a kórház folyosóin fel-le, mára meg már van egy kutató tekintetű, megmagyarázhatatlanul gyönyörű Kiscsigám, most őszintén, kit érdekel egy ilyen béna kifejezés, amiről azt is nehéz eldönteni, hogy egybe vagy külön kell-e írni... Az én gyerekem egy emberes és punktum, sőt, nulla emberes, hiszen ni, most is milyen szépen nézeget a kis tilitolijában, nekem csak fotózgatnom kell, ő meg pózol (= ásít, hunyorog, pislog, szuszog, él)... Ennyiben maradtunk hát. Először.

Egy héttel később, már otthon természetesen, derült égből villámcsapásszerűen kezdett számunkra új értelmet nyerni a vihar előtti csend kifejezés. (BTW egyikünk sem meteorológus.) A kórházban még oly nyugodt kisfiunk ugyanis kissé átesett a ló túloldalára... Konkrétan sírt. Nem harmatos filmeken, mindenen. Nem kicsit, nagyon. Nem keveset, sokat. Olyannyira sokat, hogy az első hetekben kétszer vittük az ügyeletre, hogy elromlott, miután otthon sem az etetés, sem a tisztába tétel, sem az összebújás, sem a hőmérséklet-optimalizáció, sem az itatás, sem az Infacol, sem a fejenállás nem hozta meg a kívánt sikert, így egyértelműnek véltük, hogy Valami Nagy Baj van. Az ügyeletes orvosnők persze csak a vállukat vonogatták – hiába, ha a Nagy Fehér vagy legalább az a szép medikuslány ott lett volna, tuti többet tudtak volna segíteni – és egy-egy szélcsövezés után „eh, hasfájós baba” diagnózissal mindkétszer hazaküldtek minket.

A tajtékos napok pedig folytatódtak. Hiába volt gyanúsan mozgékony és ügyes a legény, hiába tartotta magát vasbeton karokkal hason fekve, úgy éreztem, valami nem smakkol. Ennyit nem szabadna sírnia, ez nem létezik. Miután annak idején egy csettintésre teherbe estem és a terhességi tünetek közül is csak annyit tudtam produkálni, hogy az első trimeszterben hányingerem volt, a harmadikban pedig csak kicsit voltam kecsesebb, mint egy lajhár, nem hidegzuhanyként, hanem hideg vizes borogatásként ért, hogy nem tudok megküzdeni a 3000 grammos gyerekemmel. Hiába kattogott az agyamban, hogy a nyolcadik hónapban hazaköltöztem külföldről egy negyedik emeleti, lift nélküli ház üres lakásába; hogy egy mukk nélkül csináltam végig egyedül az egész szülést a magzatvíz elfolyásától kezdve, a mentők hívásán át a császárig, mert a férjem pénteken jött volna utánam, a gyerkőc viszont úgy döntött, ő inkább elindul szerdán, még a 37. héten; úgy éreztem, nyugodtan indulhatnék a világ legkevésbé talpraesett embereinek versenyén és jó eséllyel be is gyűjteném a kupát... A védőnő és a gyerekorvos között olyan voltam, mint egy pingponglabda a kínai asztalitenisz bajnokságon. „Szigorú napirend kell a babának”, „legyen mindig mellen”, „nem baj, ha nincs kaki minden nap”, „de bizony tegyen róla a kedves anyuka, hogy a kisfiú minden nap kakiljon” zsongták folyamatosan, egyetlen dologban megegyezve: ez a baba bizony „sírékony”. Na, köszönöm szépen, a vízből ettől nem vagyunk kinn. 

Hamarosan én is elég sírékony lettem, mert úgy éreztem, én ezt nem bírom ki. Hiszen mintha nem lett volna eléggé stresszelő az a temérdek sírás önmagában is, a mi Kiscsigánk nem volt hajlandó aludni sem. Olvasva mások beszámolóit, hogy a hasonló korú babák rendszeresen 2-3 órákon át hunynak egyhuzamban nappal, ráadásul a saját kiságyukban vagy a kertben a babakocsiban, kezdtem igen antiszociálissá válni. Mert a mi Csillagvirágunk 20-40 perceket aludt összesen, és azt is csak akkor, ha (1) mejj volt a szájában, (2) egy párnára helyezve ringattuk, miközben járkáltunk vele a lakásban vagy (3) toltuk a babakocsiját. (Amint leülve merészeltük ringatni vagy megálltunk a babakocsival, kitört a botrány. Ja, és természetesen akkor is, ha nagy nehezen elszundított, de én balga elroppintottam egy mogyorót vagy nyeltem egyet. Még zárójelen belül vagyok, úgyhogy itt figyelmeztetek mindenkit, hogy aki felteszi az „én úgy szoktattam, hogy zajban is tudjon aludni” lemezt, annak minimum hátrakötöm a sarkát. Ez ugyanis nem szoktatás kérdése, ez az idegrendszer érettségének függvénye – tudtam meg később.) Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ritkán előfordult olyan, hogy 1-2 órán át is aludt az úr – ez olyankor történt, mikor képes voltam átgurítani a ringatópárnából a saját kiságyába – de talán fehér hollót gyakrabban látni, mint amilyen sűrűn mi megélhettük ezt az áldást.

Júliusban, vagyis a Kiscsiga 2 hónapos korában aztán változás állt be nálunk. Ugyan továbbra is ingerlékeny volt, azaz a legkisebb frusztrációra is élénken reagált (ha két másodperces késéssel kapott enni, miután eszébe jutott, hogy ő bizony éhes, már zengett a lakótelep), a hangulata percenként változott, és csak karban volt hajlandó aludni, az életünket megkönnyítendő... visszaköltöztünk külföldre. Szevasztok nagyszülők, szevasztok barátok, szevasz Laci bácsi konyhája, szevasz furcsa gyerekorvos néni, szevasz bármiféle segítség... Bár a babakocsis vagy hordozós séták 90%-ból úgy tértem haza, hogy én ezt a visító kis Sikolyt istenuccse soha többet nem viszem ki emberek közé, mert még a nyakamba varrják, hogy miattam csökken vészesen a születésszám és a Ded végképp nem kívánatosnak minősítette a 40 percnél hosszabb alvásokat napközben (ebből 3-at tudott abszolválni/nap), ráadásul már a szopás is csak felhergelte (konkrétan karmolt, mart, forgolódott, sírt, míg meg nem könyörültem rajta egy kis tápszerrel) és volt, nem is ritkán, hogy 10-12 napig csak pisis pelenkákat produkált, az életösztöne megsúgta, hogy közel a vég, ezért megtörtént a csoda: 3 hónaposan elkezdett este 10-11-től reggel 7-8-ig aludni ébredés nélkül, így elérve a bűvös 11-12 órát, már ami az alvásidőt illeti per nap. Megmenekültünk! – rebegtem hálát rebegve, hisz kit érdekel a nappali sok-sok nyígás, nyűg, ha éjszaka ki lehet pihenni.

Az ezt követő két hónap gyönyörűen szabályos mederben folyt: sok sírás, sok nevetés, sok fenékrisza, sok evés, kevés kaki, nappal kevés, éjszaka sok alvás, öröm é' bódottá, szép is az élet a törpe sziámi ikertestvéremmel a karomon. A következő, nem várt fekvőrendőrök aztán októberben kerültek elénk a szigorú Mr. Fogzás és a nyughatatlan Mr. Kúszás tizedesek személyében, akik ügyesen elérték, hogy a Ded ezentúl fel-felébredjen éjszakánként. Mondjuk úgy heti 1-2x biztosan fenn dorbézolt hol 1x, hol 2x, hol fél órán át, hol két órán (!) át. Helyzetünket tovább könnyítette, hogy úgy döntöttünk, elköltözünk az irigyelt panorámás, ámbár szűkös és huzatos kis lakásunkból egy nagyobb, melegebb otthonba... Mit ne mondjak, nem ez az időszak volt a szívemnek legkedvesebb a tavalyi évből és ekkor még eufemisztikusan fogalmaztam. De túlélünk mi mindent, bébi... Kisebb lelkesedéssel és magabiztossággal ugyan, de boldog úttörőként még bizakodva néztünk a jövőbe, hiszen oké, oké, van, hogy éjjel sincs nyugodalmunk, de a Kiscsiga egyre ügyesebb, egyre fogasabb és különben is, ami nem öl meg, az megerősít, és mi bizony megerősödtünk az elmúlt öt hónap során rendesen.

Telt-múlt az idő, decemberre hajtottuk a naptárat, a „fák baljósan susogtak”, a Dedünk pedig úgy döntött, elég volt a zöld szemesostoros-szerű helyváltoztatásból. Gondolt egyet – hiszen elhatározni azt nagyon tud –, és egy héten belül elkezdett mászni, felállni a bútorok mentén és lépegetni jobbra-balra. Bevallom, arcunkon a mosoly nem volt őszinte, mert mindez – pszichológiailag szépségesen megalapozva persze – együtt járt azzal, hogy napközben nem hagyhattam el a gyermek személyes terét úgy 40-50 centinél távolabbra (ha elhagytam, hosszas büntető visítás volt a reakció, mert mégis mit képzelek, hát én vagyok az Egyes Szolga), az átaludt éjszakák pedig szépen a múltba úsztak, és így lassan, de biztosan eljutottunk oda, hogy örültünk, ha napközben és éjszaka összesen 10 órát aludt a fiú... Önálló alvásról persze szó sem volt és bár kétszer-háromszor módszeresen kipróbáltuk, mi történik, ha nem ringatással altatjuk el a Nagyurat, csúfos kudarcot vallottunk, ugyanis a kizökkenthetetlen, totális extázisig hergelte fel magát, ha holmi álomba simogatással próbáltuk átejteni. A szoptatás – természetesen – maga volt a rémálom, a Gyermek ugyanis 1-2 szipóka után fetrengett, sírt, majd faképnél hagyott és addig kötötte az ebet a karóhoz, amíg meg nem kapta a tápszerét. Erre az időszakra teszem egyébként a „mindenütt jó, de a legjobb sehol” éra kezdetét is, innentől kezdve vált ugyanis a kisfiunk addig szelíden bohókás  viselkedése arcpirítóan szeszélyessé. Hozzám bújt, de csak hogy mászókának használhasson; felkönyörögte magát a karomba, de csak hogy ellökhessen. Az utóbbi mutatvány tökéletes megvalósítása érdekében kifejlesztette az ún. cézést (= minden hátizmát megfeszítve C betűbe merevedik és bár nincs aki felavassa, lemegy hídba), amit azóta is buzgón gyakorol, a frászt hozva rám, hogy nincs az a gerinc, ami ilyen bambusz hajlékonyságú lenne, hát mindjárt kettétörik ez a gyerek, te jó ég, te jó ég... (Ennek ellenére, ha heti egy délután az apjánál hagyom, Ainsworth tapsikolna a látványtól, milyen esszenciálisan biztonságosan kötődik a Ded, hiszen minden búcsúnál sír és minden újratalálkozásnál gurul a nevetéstől, úgy örül...)  

A tél tehát – a kezdeti októberi sikerek ellenére – nyögvenyelősen telt. Kimozdulni nemcsak az állandó hóakadály és a kellemetlen időjárás miatt nem tudtunk, hanem mert idegen helyen a Kiscsiga kétségbeesetten csimpaszkodott belém, szemeivel és szájával egyértelműen közölve, hogy húzzunk haza... Be voltunk hát zárva. És esett is. És nekünk nem volt jó, a lakatot pedig senki sem akarta leverni... Rajtam újra eluralkodott a „bezzeg a...” láz, újra elkezdtem kételkedni, nem mi rontunk-e el valamit, hiszen a többiek annyira mást meséltek a babázásról, mint amit mi tapasztaltunk... Voltak persze jó pillanatok nálunk is és így retrospektíve szépséges volt ez az időszak is, de nem értettem, hogy jöhet össze ennyi nehézség. Hiszen a nem alvó gyerek legalább napközben tündibündi volt; a hisztisebb 2-3 órákat aludt napközben; a nem evő szépen eljátszott magában, blablabla... Ehhez képest nálunk... Aludni hosszas ringatások árán továbbra is csak 10-11 órákat aludt a Gyermek, minden éjszaka többször ébredt fél-egy órákra (ilyenkor totálisan éber volt, kistányérnyi szemekkel cézte ki magát, hogy legyünk szívesek azonnal letenni játszani), nappal pedig egy percre nem lehetett magára hagyni, mert igen-igen élénken tiltakozott... A játékai nem kötötték le, csak ha én is ott ültem mellette és együtt játszottunk. Továbbra is sokat és könnyedén sírt (ekkor már főleg a frusztrációtól, ha nem sikerült valami, amit kigondolt), nehezen vigasztalódott, de szerencsénkre (vagy szerencséjére) rengeteget kacagott is emellett: imádta a vicces hangzású szavakat, vagy ha az ágyon kakaós csigát gyúrtam belőle... Olyan volt, mint egy kis szélsőségesen szeszélyes uralkodó: ha rossz kedve volt, fejek hulltak, ha jó, potyogott a manna.

Hogy a csendet és a havat és a halált feledni tudjam, mivel nem akartam elhinni, hogy ennyi időn keresztül fennmaradhatott az emberiség, ha a babasétáltatás nem is babasétáltatás, beleástam magam a sírós-érzékeny gyerekek irodalmába és rábukkantam egy félistenre: Dr Searsra. Gyanúm – amit empirikus módon mások gyerekeinek megfigyelésére és a hasonló korú babák szüleinek történeteire alapoztam – beigazolódni látszott. Hoppá. Tényleg nem minden gyerek ilyen. Az ismerősök nem szépítik a helyzetüket és nem én vagyok puding. Nem minden baba sír ennyit és ilyen intenzitással. Nem minden baba ilyen hiperérzékeny a zajokra, a változásokra, a többi emberre. Nem minden baba alszik el ilyen nehezen és nem minden baba alszik ilyen keveset. Nem minden baba ébred fel ilyen könnyen és nem minden baba ébred sírva. Nem minden baba ilyen intenzív, ilyen megállíthatatlan, ilyen izgága, ilyen élénk, ilyen kitartó, ilyen makacs – ilyen lehengerlő. De ami még ennél is fontosabb, a sok-sok gyerekes Sears kimondta a varázsmondatot: Nem Mi Rontottuk El. Vannak ilyen gyerekek. Ő konkrétan a 4. gyereke (!) születése után döbbent erre rá – pedig akkor már igen sok tapasztalatot gyűjthetett a gyereknevelésről – és ennek örömére meg is alkotta a „high need baby” fogalmát, amit többemberesre fordítottak magyarul. És helyben vagyunk. A májusi fintorom 7-8 hónap alatt megkönnyebbült vigyorba csapott át. Többemberes baba. Nem is olyan hülye szó, persze hogy egybe kell írni. És bár továbbra is bénának tartom, ha valaki a kakis pelenkát más orra alá tolja, igenis szeretem ezt a kifejezést, bár a Kiscsigára nem szoktam használni. De megnyugtat, erőt ad és magyarázatot nyújt. Titokban. És tudom, hogy sokan fintorognak a hallatán, tudom, hogy sokan feleslegesnek, sőt, önbeteljesítőnek tartják ezt a típusú címkézést és azt is tudom, hogy sokaknak meggyőződése, hogy minden többemberes baba mögött egy ügyetlen anya áll (ezzel persze szemben áll jó néhány tény és vizsgálati eredmény, de erről majd csak ha igény van rá), de ha a nehezebb temperamentumú babák szülei számára könnyebbséget jelent ez a szó már a puszta létezésével is, akkor miért ne? Mi a baj vele? Egy kis nagyvonalúság, egy kis nagylelkűség... Ennyit kérünk mindössze. 

És hogy tél óta mi történt? A most 15 hónapos Ded március végén elkezdett egyedül lépegetni, pár hét alatt tökélyre fejlesztette az önálló járást, úgyhogy a szülinapján már bőven kergetőztünk, a névnapomon pedig már cifrázva táncolt is Szécsi Pál örökzöld Egy szál harangvirágjára... Evés tekintetében válogatós lett, de megteheti, mert ami hasfájást okozhat, az nála hasfájást is okoz, egy ideig hanyagoljuk hát még a hagymás babot, na bumm. Pár héten át újra jól aludt éjszaka (10-től 6-ig), de amint a hálarebegés megint megtörtént, ez ismét a múlté lett: éjszaka van, hogy 5-6x kel, hol rövidebb, hol hosszabb időszakokra, ez teljesen kiszámíthatatlan. Altatni továbbra is ringatva altatunk, mint ahogy az sem változott, hogy a Gyermek úgy alszik, mint egy zsákmányállat. Van 12 darab foga, amiket csak vasár- és ünnepnapokon használ (nem tudom, van-e bizarrabb látvány a mazsolás pelusnál) és bár már van, hogy percekig is el-eljátszik egy-egy könyvvel, a kedvenc játéka továbbra is én vagyok. Mivel sosem volt az az önnyugtató fajta (sosem cumizott, és pár röpke perctől eltekintve nem is szopta az ujját), a kedvenc játék szerepe mellett nagylelkűen a morzsolgatókendő szerepét is rám osztotta, hiába na, jól jön, ha az ember képes a multifunkcióra. Társaságban változó módon viselkedik, ha közelednek hozzá, hol halottnak tetteti magát (de komolyan!), hol pedig fürdik a népszerűségben. A humora egyedülálló és bár még nem sok értelmeset mond, szinte mindent megért. A kitartása és az akarata továbbra is hatalmas, ha valami nem sikerül, könnyen és gyorsan felhergeli magát. Izgágaság tekintetében a sajtkukac elbújhat mögötte – szoktuk számolni – 10 másodpercnél hosszabb ideig nem képes egy helyben ülni. Ami a kapcsolatunkat illeti, elválaszthatatlanok vagyunk és bár néha még ma is a fejemet verem a falba, micsoda makacs kis energiabombát hoztunk a világra, a napok döntő többsége – a körülményekhez képest persze – idillikusan telik, én pedig végtelenül hálás vagyok a mi Kiscsigánknak, hogy 15 hónap alatt annyi mindent tanított nekem magamról, mint az elmúlt 30 év összességében.    

 

Petra