Azon szerencsés emberek közé tartozunk, akiknek nem kellett sokat várnia a babára. Az esküvő után egy hónappal már kezemben volt a nagyon halvány pozitív terhességi teszt (persze a férjem nem is hitte el, csak mikor már elég erősen látszott az a bizonyos második csík).
Sajnos a terhességem nem indult valami zökkenőmentesen. Először is volt egy cisztám a baba mellett. Nem mondom, be voltam tojva. Ezért az elején sokat láthattam az én pici pöttyömet a folyamatos ellenőrzés miatt, de szerencsére a ciszta egyre kisebb lett, a babám meg egyre nagyobb. Nagy volt a boldogságunk, és már az elején a rokonságban, és a közeli barátok körében mindenki tudta a jó hírt, de szélesebb körben még nem akartam megosztani, csak a bizonyos 12. heti genetikai ultrahang után.
Persze ott sem kaptunk megnyugtató eredményt, nagy kockázat jött ki a Down-szindrómára. Ezután úgy döntöttünk, hogy biztos, ami biztos alapon megcsináltatjuk az amniocentézist. Nagyon féltem tőle! Szerencsére minden jól alakult, nem lett belőle semmilyen szövődmény. Amikor letelt a négy hét, türelmetlenül hívtam a kórházat, hogy lehet-e már tudni valamit. A válasz az volt, hogy telefonon keresztül nem adhatnak tájékoztatást, de az eredmény megvan, be kell érte menni személyesen. Mivel akkor épp dolgoztam, mondtam a főnökömnek, hogy muszáj elugranom egy órára. Életem leghosszabb egy órája volt, mire odaértem a szomszédos város kórházába. Az eredmény persze tökéletesen negatív volt, és innentől kezdve 100 százalékra tudtam, hogy kisfiunk lesz. Mondták, hogy azért nem ártana egy magzati szív ultrahangot is csináltatni biztos, ami biztos alapon. Ez a 20. hét körül volt esedékes, szerencsére ott is rendben volt minden, így kicsit megnyugodhattunk.
Volt még közben egy kis toxémia-gyanúm is, de abból sem lett semmi. Mondom, nem volt zökkenőmentes…
Június 18-ra voltam kiírva, persze az égvilágon nem történt semmi egy-két kisebb jóslófájáson, meg iszonyat derékfájáson kívül. Viszont a napi húsz telefon a „Mi van már?” kérdéssel kiakasztott rendesen! Következő este aztán mondja a férjem, hogy ő most gyorsan lefekszik időben aludni, nehogy ne legyen kipihent, ha menni kell. Hát ő már tudott valamit.
20-án hajnal egykor sikerült csak elaludnom, de kettőkor furcsa fájdalmakra ébredtem, elkezdtem mérni, 5 percenként jöttek, de egyáltalán nem durvák. Mivel volt egy első babáshoz „méltó” vaklárma miatti 4 napom a kórházban, így vártunk egy kicsit, hogy tuti legyen az ügy! 3kor aztán úgy döntöttünk, hogy irány a kórház.
Mikor megérkeztünk felvették az adataimat, szokásos dolgok történtek (vizsgálat, ctg, beöntés, borotva). 7 órára durvultak az események, de a tágulással jól haladtunk, így délelőtt 9 óra körül indulhattam a szülőszobára. Aznap hárman szültünk szinte egy időben, nem volt fogadott orvosom, se szülésznőm, és csak egy volt éppen ügyeletben. 60 fok volt az apás szülőszobában, és persze csak egy mobil klíma, így az apás szülés ki volt csukva, pedig nagyon készültünk rá! Helyette viszont volt tandemszülés egy másik kismamával.
9-kor burkot repesztettek, persze a magzatvíz mekóniumos volt. Mivel a kisfiam még nagyon fent volt, ezért mondták, hogy álljak fel egy picit, és szóljak, ha érzem a tolófájásokat. Mondanom sem kell, hogy kb. egy percet sem álltam, és máris nyomni kellett, ezzel nem is volt baj, csak hogy épp a mellettem lévő kismamának is, így nekem szóltak, hogy várjak a soromra – na, köszi szépen. Így egy picit még szenvedtem, mire rám került a sor. A kitolás nagyon nem ment, nem éreztem elég erősen a fájást, meg nem is voltam igazán profi, és persze „biztattak” is, hogy nem pici a baba. Így a doki jött, és könyökölt ezerrel a hasamba, de csak nem bírt kibújni a fejecske. Fél óra próbálkozás után, elkezdett romlani a szívhang is, ezért a doki a vákuum mellett döntött (még jó, hogy nem olvastam előre utána a vákuumnak). Egy fél másodperces vákuumos beavatkozás után kinn volt végre a kisfiam feje, majd a következő nyomásnál kicsusszant az egész emberke is, de olyan sebességgel, hogy alig bírták elkapni!
40+2 napra kb. 8 óra alatt, 10.20-kor megszületett a kisfiunk 3930 grammal, és 54 cm-rel. Azt a megkönnyebbülést… Életemben nem voltam ennél kipihentebb, fittebb, és boldogabb! Egyből felsírt! Azt hittem, síni fogok örömömben, de csak vigyorogtam, mint egy vadalma, hogy végre megérkezett az a pici lény, akit 9 hónapig hordtam a szívem alatt! Megpucolgatták, megmérték és megmutatták, de sajnos vitték is el. Ezután még következett fél óra varrás, de a doki nagyon profi volt, nem éreztem szinte semmit belőle.
Majd beengedték kicsit a férjemet a szülőszobára – aki közben megnézhette a kisfiát –, hogy egy kis ömlengős időt tölthessünk egymással. Mondta, hogy sajnálja, hogy nem lehetett benn, de megbeszéltük, hogy majd a következőnél ott lesz!
Mivel vákuummal szültem, így 4 órát kellett dekkolni az őrzőben, de a doki rendes volt, mert kikérte nekem a fiamat, és végre először eltölthettem vele egy kis időt. Csak csodáltam, hogy milyen pici, és milyen tökéletes.
A kórházban töltött idő alatt sem volt semmi fennakadás, mindenki kedves volt velem, és sokat is segítettek. Szerencsére nagyon hamar összehangolódtunk a Picimmel, és jól alakult a szopizás is. Eszik, alszik baba volt. Azóta is „mintagyerek”, olyan „pont nekünk készült”!
titi
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
