Három éve voltunk együtt a párommal, mikor összeházasodtunk. Fél év múlva kezdtük tervezni a babát, és szerencsések vagyunk, mert két hónap alatt össze is jött. A terhesség minden egyes percét kiélveztem, a nyolcadik hónap végéig dolgoztam, az utolsó három hetet töltöttem itthon, bár azt is elég aktívan.

2010 januárjában megszületett a kislányom. Hazajöttünk a kórházból, és rám szakadt a nagybetűs ANYASÁG! Annak minden nehézségével és buktatójával együtt. A ded méretét meghazudtoló orgánummal visított minden pelenkázásnál, minden öltöztetésnél, minden fürdetésnél, és esetenként az ezek közötti időben is. Na, nem mintha rossz baba lett volna, csak én voltam a tipikus elsőgyerekes anyuka.

A kórházi napok alatt azt mondták, hogy minden etetés előtt tisztába kell tenni, és ez vonatkozik az éjszakai evésekre is. Én ennek megfelelően jártam el, de óriási hiba volt. Minden éjszaka 3 óránként kivertük az álmot a szeméből azzal, hogy villanyt kapcsoltunk pelenkázáshoz. És ő csak sírt-sírt és sírt. Én meg ringattam, vigasztaltam, dúdoltam, míg végre vissza nem aludt. Ez sok esetben órákig tartott, ettől napközben is úgy néztem ki, mint akit agyonvertek.

A másik borzalom az evés volt. A védőnő a lelkemre kötötte, hogy minden szoptatásnál mérjem, hogy mennyit evett. Én mértem is, mint a kisangyal, de hol kevés volt, hol az evés utáni súlya még kisebb volt, mint az evés előtti. Persze paráztam, sírtam és depresszióba estem. Jó mélyen.

Megviselt, hogy az anyasággal nem csak gyereket kaptam, hanem minden azzal járó nehézséget is. A felelősség, a kihívások, a gyakorlatlanságomra és a rutintalanságomra való ráébredés. És állandóan sírtam. Az első 6 hétben legalábbis. Nem sokkal kevesebbet, mint a kisbabám.

Aztán szépen lassan kezdtem ráébredni a hibáimra, és rájönni arra, hogy ne a szakkönyvek és a védőnő paragrafusszerűen felsorolt tanácsainak megfelelően bánjak a saját kislányommal, hanem az ő igényei szerint. Ezzel aztán el is simultak a dolgaink. És mivel kis korkülönbséggel szerettünk volna gyerekeket, a baba 6 hetes korában nekiálltunk a második baba tervezésének. Sokáig szoptattam, úgyhogy már 9 hónapos volt, mikor terhes lettem a második kisbabánkkal.

Mikor ő megszületett, már nem követtem el azokat a hibákat, mint először. Sokkal könnyebben és gördülékenyebben mentek a dolgok. Egyszer sem sírtam, nem aggódtam, vagy paráztam. A mérleget meg száműztem a lakásból, és egyetlenegy alkalommal sem mértem, hogy mennyit evett. Ettől még gyönyörűen fejlődik, csodálatosan növekszik a ma már közel egyéves kisebbik lányom.

A második terhességem alatt természetesen mindenki a nehézségekkel riogatott, hogy mennyire borzalmas, ha ennyire kicsi a korkülönbség a gyerekek között. Nálunk szűk másfél évre sikerült, és egy percig sem bánom. Ha újra ott lennék, és újra kellene terveznem, ugyanígy csinálnám. Sőt, részemről már jöhetne is a harmadik baba, ha a férjem is úgy akarná…

Kenyeresné Deák Tímea