(Lombiknaplónk folytatása)
Mozgalmas éjszakám volt. Körülbelül húsz injekciót adtam be magamnak álmomban a hasamba. Az első borzalmasan sikerült: iszonyatosan fájt, majd hirtelen elszíneződött az egész hasam egy tenyérnyi foltban. Undorító sötétbordó, már-már feketébe hajló, kemény, durva folt. Elviselhetetlen érzés volt, hogy ez a förmedvény az én testemen van. Aztán mintha jótékony kezek visszaforgatták volna az idő kerekék, újra próbálhattam a szúrást. Ezúttal sokkal jobban sikerült, bár fájt és vérzett, és nem volt jó a szög, de nem kezdett el rohadni. Haladunk, haladunk.
Időkerék vissza, majd egy koszos nyilvános vécében kellett megpróbálkoznom a mozdulattal. Egyértelmű, hogy a körülmények nem voltak ideálisak a beavatkozásra. Minden egyes újabb próbálkozás egyre jobban sikerült, míg az utolsó teljesen fájdalommentes volt, éppen 45 fokos szögben érte a tű a bőrömet, ahogy a nagykönyvben meg van írva. És akkor teljesen megnyugodva ébredtem fel Ghostman keltegetésére. „Kérsz kávét? – mondta. – Tudod mit álmodtam? Egy patika előtt álltunk, már nálunk volt a cucc, és te már csippentetted össze a hasad, de akkor én szóltam, hogy héé, a Betadine! És akkor én bementem és vettem olyan fújós fertőtlenítőt neked."
Basszus, tényleg, Betadine! Van itthon? Gyors keresés, Ghostman a fürdőben, én a dobozokban, nincs meg, nincs meg. Akkor neki beugrott, hogy az utazós neszesszerben van, nem? És bingó! Ott volt. Akkor beadjuk? Adjuk! Kibontottam a Kaáliban kapott fecskendőt, maximum egy milliliter folyadék fért bele. A recepción ülő nővérke megmutatta, hogy hol van a fél millis jelzés, a gyengébben kedvéért. Kaptunk tűt is, pici, vékonyka tű, egyáltalán nem ijesztő, még számomra sem. Napok óta trenírozom magam a nagy pillanatra, győzködöm magam, hogy semmiség, csak egy szúnyogcsípés (SE), hajszálvékony a tű, olyan rövid, mint egy kobold-tű. Már ahogy én egy kobold-tűt elképzelek.
Teljesen felkészültnek éreztem magam a feladatra, köszönhetően elsősorban annak, hogy exfőnököm továbbképzést tartott nekem szuribeadásból. Alapesetben a lombikos ciklus 21. napján kell menni a Kaáliba feliratni az első adag injekciót. Akkor gyorsan elmegy az ember kiváltani, majd vissza az intézetbe, ahol a nővérkék megmutatják, hogyan kell beadni, és az elsőt ott helyben ki is lehet próbálni vigyázó szemük előtt. A mi doktornénink azonban a héten szabadságon van, így már a hónap elején elmentünk feliratni a cuccost, és ránk volt bízva, hogy visszamegyünk-e az első nap, hogy megmutassák. Mivel Ghostmannek már adtam be egyszer injekciót a hátsójába, izomba, bíztam benne, hogy ez is menni fog, és semmi kedvem nem volt egy nap szabit rááldozni egy szurira.
A munkahelyi továbbképzéshez szükséges eszközök a következők: egy darab, kolleginától csórt narancs (a csórást az tette szükségessé, hogy én elfelejtettem beszerezni a segédeszközt a továbbképzés kitűzött napjára); egy darab tíz évvel ezelőtti lombikról maradt, szakszerű megsemmisítésre váró fecskendő+tű, valamint egy darab zárható iroda, elkerülendő a kíváncsi/értetlenkedő/döbbent/miafaszvan fejeket. Szóval itt kitanultam a hasba való hormoninjekciózás csínját-bínját, amit most közkinccsé teszek:
- Nekem napi fél millis adagokban kell beadni a szert, körülbelül 8000 forint volt a 15 napi adag.
- A fecskendőre rátesszük a tűt és felszívjuk az előírt mennyiséget.
- Felfelé tartva (a tű az ég felé) megpöcköljük kicsit a fecskendőt, hogy a levegőbuborékok felszálljanak, és kiengedjük őket a tű hegyén.
- Kinézünk a hasunkon egy szimpatikus pontot, és betadines vattával letörölgetjük.
- Lehet combba is adni, de nem érdemes, mert ott feszesebb és keményebb a husi, így könnyen bekékül.
- Legcélszerűbb a hasba adni, ott viszont puhább a husi, így össze kell csippenteni. Próbáljuk ki nyugodtan egy ceruza hegyével, mi történik, ha összecsippentés nélkül nyomjuk neki a hasnak.
- Összecsippentés után 45 fokos szögben beledöfjük a tűt a bőrbe, minél gyorsabban, annál jobb.
- Lassan belenyomjuk a folyadékot.
- Kihúzzuk a tűt.
Eljött az ideje, hogy elméleti tudásomat átültessem a gyakorlatba. Kibontottam a fecskendőt, rá a tű, oké, eddig könnyű! Ghostman felszipkázta a fél millit, levegőbuborék kienged, Virgili kezébe ad. Pizsama felhúz, betadine-os vatta, csippentés. Nagy levegő. Na, még egy nagy levegő!
Ghostman áll a hátam mögött, a keze a vállamat markolássza, jelenlétéről és támogatásáról biztosít, de nem néz oda. Gyors szúrás, lassú befecskendezés, kihúzom. Semmi fájdalom, semmi nyomás, semmi csípés. „Már kész is? De ügyes vagy!”
Azért egy kicsit ledőlök, mert elgyengült a lábam. Megkönnyebbültem, mert sikerült, nem hisztiztem, nem féltem, ügyes voltam. Örülök, mert sok-sok hónap várakozás, vizsgálat, vérvétel, műtétek, mintaadás, mintavétel, turkálás, vágás, fújás és csippentés után végre valahára elkezdhettük. Belevágtunk, és innentől kezdve reménykedhetünk és bizakodhatunk. És persze még szurkálhatunk párat, de azokar már ígérem, nem fogom ilyen anatómiai részletességgel leírni.
Virgili
