….és ez még a legvisszafogottabb komment, amit az emberektől kapni szoktam.

Az élet úgy hozta, hogy másodjára hármasikreink születtek (spontán), amikor a nagy’ még csak másfél éves volt. Mindkét terhességet terveztük, kis korkülönbséget szerettünk volna a gyerekeink között. Hát ez sikerült is.

Mivel a nagyot nem vették fel óvodába, mondván anyuka úgyis otthon van, így két évig 4 gyerekkel voltam otthon teljesen egyedül. Apuka reggel 8-tól este 8-ig dolgozik. Az egyik nagymama közel van ugyan, de már idős, beteg, fel sem tud emelni egy gyereket. Ugyan léteznek még egyéb segítségek is, de nem találtam olyan bébiszittert, aki 4 gyereket egyszerre bevállalt volna. Sokat köszönhettünk az Otthon Segítünk Alapítványnak, de ők is csak néhány hónapra tudtak önkéntest adni, heti pár órában. Az is nagy segítség volt, örök hálám érte! Egy bejárónő is sokat tud könnyíteni ilyenkor a terheken, de a legjobban nem is a házimunkában, hanem a 24 órás feszült figyelemben fáradtam el. Azt pedig nem csinálja meg helyettem senki.

Imádom a gyerekeimet, egyébként is hármat-négyet terveztünk. Nagyon boldogan vártuk a babákat, GYES-betegségnek nyoma sem volt. Ezeket az éveket erre szántam, egyáltalán nem bántam, hogy most nincsenek szakmai kihívások, karrier, szórakozás, külföldi többhetes utazások. Anyagilag ugyan össze kellett húzni magunkat, de szerencsére még a gyerekek előtt kipipáltuk a lakáskérdést. A munkám megvár, ezeket a kisbabás éveket viszont nem lehet visszahozni, ha egyszer eltelnek. Egyszóval nagyon boldogok voltunk és vagyunk is ezzel a csipet-csapattal, egy percig sem sajnáljuk, hogy nekünk így alakult az életünk.

DE! Mire a kicsik 2 évesek lettek, egyszerűen már nem bírtam velük otthon. Nem bírtam 4 gyereket lekötni, már unták a gyurmázást, festést, falevélgyűjtést stb. Elfogytak az ötleteim, fizikailag teljesen kimerültem és a mozgásigényük is akkora lett, hogy kicsi lett a 100 m2-es családi ház… Felesleges energiákat egymáson vezették le, rosszabb napjaikon már napi több órát verekedtek. Minden nap legalább 3-4 órát levegőn rohangáltak (térdig érő hóban is), vittem őket kirándulni, bevásárolni, játszótérre, szánkózni, strandra, vonatozni, hajókázni stb., már amennyire 4 gyerekkel mobil az ember lánya egyedül. Persze nem akartam én szórakoztatógép lenni, minden percben programot biztosítani nekik. Azt vallom, hogy egy bizonyos életkor felett a gyerekeknek meg kell tanulniuk valamennyi időre egyedül is lekötni magukat, a szabad játék viszont náluk csak rövid ideig tartott. Utána vagy engem kezdtek el nyúzni, vasalás közben rángatták le rólam a nadrágot, vagy egymást csépelték. Egy unatkozó, nyűglődő gyerek is idegtépő, nem hogy négy.

Nálunk az állami bölcsődékben általában egy gondozóra max. 3 gyerek jut és ott a dadus néni is besegít, tálal, takarít, pelenkáz, és a kaját is úgy hozatják, ezzel szemben nekem itt volt 4 és nem járt hozzájuk dadus néni. Csak pelenkát cserélni mind a négynél negyed óra volt. Hosszas vívódás után úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó megbolondulni – megkövezhet ezért nyugodtan bárki. Idejében észbe kaptam, már kezdtem magamon felfedezni a jeleket, miszerint besokalltam a gyerekektől.

A kicsik kétévesen elmentek bölcsibe, ahol bár nélkülem vannak, de egymással, a nagyot pedig végre felvették oviba. Nekem sikerült visszamennem 4 órában dolgozni. Nem is a pénz hiányzott a legjobban, hanem a kikapcsolódás. Én pihenni járok a munkahelyemre. Vasalást-takarítást megcsinálja egy bejárónő, főzni-bevásárolni pedig hetente csak egyszer kell, mert a bölcsiben, illetve a munkahelyen eszünk. Ezzel jelentősen lecsökkent a házimunka. Délben megyek értük, otthon alszanak és délután 3-tól este 9-ig csak az övék vagyok. Amíg nem dolgoztam, délelőtt mindig volt valami tennivaló és csak délután tudtam ’igazán’ velük lenni, tehát ez nem változott, ők most sem kapnak kevesebbet belőlem. Én pedig az imádott szakmámmal töltöm a délelőttöt és nem az utálatos házimunkával.

A legtöbb ejnye-bejnyét akkor kapom, amikor kiderül, hogy bár szűkösen, de megéltünk az én fizetésem nélkül is. Ezek szerint az emberek kizárólag a fizetésükért dolgoznak? Akkor vajon miért van annyi önkéntes? Annyira vérlázító, hogy 2 év folyamatos szolgálat után szusszanni szeretnék napi 4 órát?? A gyerekek minden reggel szívesen mennek bölcsibe (sírás még egyszer sem volt), feltöltődnek közösségi élményekkel, én pedig mosolyogva, kipihentem várom őket haza. Mert várom őket. Hiányoznak délelőttönként. De ugyanakkor nagyon jó egy kicsit nélkülük is. Anyukák, merjük már végre ezt is kimondani!

H-né