Jól ismerhetitek néhányan azt az érzést és kérdést, amire tudjátok a választ, de igazából észérvekkel nem tudjáok megválaszolni. Bizony ez AZ a bizonyos, amit szinte minden anya megkap az apától, ha otthon van a porontyokkal.

„Mit csináltál egész nap?!”

Persze van ennek a kérdésnek többféle változata, mint a

„Miért nincs bepakolva a mosogatógépbe már megint?”

vagy a

„Miért nem volt időd kiteregetni, hisz itthon vagyTOK, egész nap?”

El sem tudják hím társaink képzelni, mi is folyik otthon, míg bele nem pottyannak a szituba. De történt, ami várható volt, és megtörtént, hogy bizony a gyerekek, - persze, hogy mind a kettő, egyszerre – munkába állásom első napján az óvodai és bölcsis lét harmadik hét elején bedobták a törcsit, és belecsaptak a hányós-fosós koprodukcióba. Nem maradhattam, bár tettem volna. Így ő, életem választott férfije maradt itthon velük, megtapasztalva azt, mit is csináltam én az elmúlt években. Bár nehezített pálya volt, mert az egyik azért nem tudott enni, mert ami bejött, kevesebb idő alatt távozott felül belőle, mint Hosszú Katinka egyéni országos csúcsa, a másik meg azért, mert ugyanilyen csúcsokat akart dönteni, csak alul. Nem irigyeltem, volt mit takarítani.

Amíg én a munkahelyen próbáltam az új infókat magamba passzírozni és izzadtam keményen, emberemet a gyerekek körüli teendők miatt verte le a víz. Teszem hozzá, lojális munkavállaló révén, itthonról még dolgozott is, így jár neki a vállveri. Az első nap pánikroham csapta fel fejét, sos telefont kaptam, menjek már haza, mert az otthoni állapot kaotikus. Hazamentem – elengedtek –, megnyugodott kicsi és nagy, majd délben, amikor elaludtak, visszamentem. Nem lehetett egyszerű neki azokat a dolgokat megtapasztalni, amit én több éven keresztül csináltam, de úgy-ahogy sikerült. Megtapasztaltam én is, milyenek az ő kis mindennapjai a munkahelyen, és hiúságunkat egy percre odébb rakva bevallottuk – nemcsak magunknak, de egymásnak is –, hogy az, amit én csináltam otthon a két csöppel, nem arról szól, hogy széles bájvigyorral cseverészünk egész nap a játszón és posztoljuk a gyerek cuki, nyakig sáros fotóit. De én is beláttam, hogy délután hazaesve valahogy tényleg hagyni kell időt arra, hogy az agy kitisztuljon az egész napi információ-áradattól, és nem azzal nyaggatni a másikat, hogy ugyan játssz már a gyerekekkel, míg én egyedül, a lábamon csüngő pelenkás nélkül elmegyek a vécére. Szóval tanulság volt mind a kettőnknek. Egy többéves kérdés lezárult.

Mit érzek én? A visszatért anyuka, aki egykoron NŐ volt. Hát azt hittem – amikor megálmodtam, milyen lesz majd a munkába való visszatérés – hogy odabaszok majd a GDP-nek. Magamba szívom majd, amit tudni kell az új munkakörhöz, és minden sima liba lesz. Korábban ment, minden ment. De inkább érzem magam egy, az evolúció legvégén kullogó, inkább csak tápláléknak született lénynek, akit minden percben felfal majd egy Tyrannosaurus, mintsem nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak. Hogy miért? Mert a gyerek megint beteg! Az állásom kell, de már most kijátszottuk az Apa itthon marad kártyát, vajon mi lesz ezután?!

Bébinyúl

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?