Öngyilkos lett egy 11 éves kisfiú a hétvégén Nádudvaron, írta több napilap és online hírportál. A gyerek házuk padlásán akasztotta fel magát. Idegenkezűség nem merült fel, az ügyet közigazgatási eljárás keretében vizsgálják - tudta meg a Független Hírügynökség szerdán Vezendi Jánosnétól, a a Hajdú-Bihar Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivőjétől. Hozzátette: a gyermek nem hagyott búcsúlevelet. Teljesen értetlenül állnak az eset előtt. Semmilyen adat nem merült fel eddig, arra vonatkozóan, hogy mi indokol(hat)ta a kisfiú tettét. Sem a családjában, sem környezetében, sem az iskolában nem történt változás az utóbbi időben. Semmi nem utalt rá, hogy bármilyen lelki sérülés érte volna a gyereket. A halott kisfiút egy rokona találta meg a padláson. Úgy tudjuk, a család szerény körülmények között él, a szülők több gyermeket nevelnek. Úgy tudjuk, az elhunyt gyermek jó magaviseletű, jó közepes tanuló volt.

Eddig a hír. Sajnos nem egyedi eset. Nem olyan rég olvastam egy gyászoló apa blogját, okos, élsportoló, csodaszép 16 éves lányának öngyilkosságáról.  Olvastam pár éve azt az ausztrál riportsorozatot is, amit gyászoló szülőkkel készítettek, akik nagyrészt értetlenül álltak az eset előtt, a fiatalok rendezett körülmények közt éltek, többen sikeres egyetemi tanulmányokkat folytattak, legtöbbjük jó külsejű, látszólag stabil baráti kapcsolatokkal rendelkező személyiség volt.  Néhánynál kiderült az ok: nem vállalt homoszexualitás, kortárs zaklatás, valamilyen eltitkolt „rossz cselekedet” (általában csekély súlyú) szerepelt az okok közt.  De van ahol se búcsúlevél, se megfejtés.

Benedek István Aranyketrec című könyvéből a laikus is elolvashatja, a serdülőkor, illetve a fiatal felnőttkor idején sok, addig észrevehetetlen pszichés betegség is kiderül. Paranoia, skizofrénia, borderline személyiségzavarok, addig a gyerek legfeljebb kicsit fura volt, vagy feltűnően visszahúzódó, csöndes, kicsit kényszeres, szorongó egyéniség, aki addig azért képes volt a „normál” körülmények közt helytállni, most azonban először depresszió, majd látványosabb tünetek is jelentkeznek.  Nálunk fejlettebb országokban is nehéz sokszor rájönni, mi is a baj, vagy főleg hogy hogyan is kéne kezelni, a mi körülményeink közt pedig sokaknak eszébe sem jut, hogy a furcsán viselkedő gyerekkel szaksegítséget keressen, amennyiben nem zavarja a magatartás feltűnően a tágabb környezetet. De még ilyenkor sem biztos, hogy segítséget kap, szegény felnőtt depressziósok is sokszor megkapják a háziorvostól is, hogy ugyan már, szedjék magukat össze.

„Érzékenyebbek a mai gyerekek” – mondta tegnap a tanító néni is a szülői értekezleten- „bár hozzátenném, főleg akkor, ha őket éri sérelem”. Naná, zuhog rájuk a sok feldolgozhatatlan, megemészthetetlen információ,  a felnőttek sokszor nem is igyekeznek sem a saját bajuktól, sem a világ bajaitól megkímélni a kicsiket, pedig egy kisgyerek ellesett Felnőtt-beszélgetésekből, elharapott félmondatokból, lappangó titkokból is képes vadakat kombinálni és szörnyeket formálni, nem kell ahhoz tévé sem. „Csak purcintott egyet ebéd után, oszt vége volt” – mondta a falusi öregasszony Polcz Alaine könyvében – az öregasszonyok szavait véletlenül kihallgató kisfiú pedig hetekig nem mert szellenteni, hátha ő is meghal. „Meghal a kutya, mert hullik a szőre?” – kérdezi a másik, miután magyarázat nélkül vitték be a rákos nagypapához látogatni, aki nemsokára meghalt. Polcz Alaine figyelmeztet arra is, ha mi játszunk, a gyerek visszajátszik nekünk, ha titkolni igyekszünk előle valami súlyosat, akkor nem leplez le bennünket, bár figyel és lát, bár segítség nélkül aligha tudja, vagy tudja megfogalmazni, mit lát, mit tapasztal valójában, és nem tudja azt sem, mit kezdjen vele. Az elfojtás a fizika törvényei szerint robbanhat – akár ilyen szélsőséges cselekedetben is.

Pedig a pszichológusok szerint a gyerekek rettenetes traumákat is képesek viszonylag épen átvészelni, ha legalább egy működő szeretetkapcsolatuk marad – mert háborúból, öldöklésből, haláltáborból is jöttek vissza gyerekek, akik mellett mégis ott állt valaki – a testvér, a nagypapa, egy pap, egy szomszéd.  Az öngyilkos gyerek viszont mintha egy iszonyú nehéz, láthatatlan zsákot cipelne, mindig egyedül, mert senki sem látja a zsákot, esetleg úgy érezheti, őt magát sem.  Azt hiszem, mindegyikük zsákjában valami más van, és eltérnek az okok, amiért nem látjuk a zsákot.  Hús a húsunkból, vér a vérünkből, minden gondolatát ismerhetjük, véljük, amíg nem tűnik egyszer csak úgy, mintha egy idegen állna előttünk.

Te elmondhatod, ismered a saját gyerekedet? Téged ismertek valójában a szüleid?

 

Vakmacska