Rémálmaim vannak.
A terhesség második trimeszterében kezdődött. Addig azt hittem, tudom, milyen rosszat álmodni, felébredni. Azonban ezek az álmok mások lettek, valószerűbbek, élesebbek képekkel és nyomasztóbb, ijesztőbb tartalommal. Az ébredés se hozott azonnal fellélegzést, azt az érzést, hogy vége, itthon és biztonságban vagyok. Helyette nyitott szemmel, ébredező tudattal éltem, élem újra és újra át a válogatott borzalmakat.
Kerülöm a nyomasztó filmeket, könyveket, a horrort amúgy se szerettem soha, nem is néztem. Mégis olyan jeleneteket generál az agyam, hogy bármelyik, vérre és borzalomra szakosodott forgatókönyvíró a tíz ujját megnyalná.
Általában döntések előtt állok. A döntésem kimenetele csonkolás, halál. Van, hogy anyaként kell választanom, melyik gyermekem élhet, és melyik nem (pedig csak egy van!), az ismerőseim közül kit ítélek életre kéz/láb nélkül és kit végzek ki. Legszívesebben sikítanék félelmemben, amikor felébredek az éjszaka közepén. A rossz érzés reggel se múlik, a képek visszatérnek az egész nap folyamán.
Reméltem, Laura születése után már nem ilyen módon fogok álmodni, hanem visszakapom azokat a sejtelmes ködbe vesző történeteket, melyek ha ijesztőek is, tompaságukkal, könnyen felejthetőségükkel jobbak lesznek, mint az elmúlt időszak horrorfilmjei.
Párom szerint folyamatosan szorongok, ezt tükrözik az álmaim. Talán (talán biztosan?) igaza van. Szerinte nem kellene állandóan azon szoronganom, jó anya vagyok-e, megfelelek-e a környezetemnek, nem kellene túlvállalni magam. Ezt ő jól látja, de ez csak egy része a szorongásomnak.
Sokat van halálfélelmem. Emellett sokat gondolok arra, hogy az a csodálatos kis lény, akinek életet adtam, meg fog halni. Persze, nem most, de be fog következni. És nem lehet olyan igazságtalan a világ, hogy meghaljon egy ilyen tökéletes lény! És mi van, ha olyan lesz, mint én, és az ő életének is jelentős részét a halálfélelem fogja kitenni? Milyen anya vagyok én, milyen ember vagyok én, hogy erre kárhoztatom?
Szedek Kalium-phosphoricumot depresszió ellen, a kislánnyal abszolút nem élünk bezárva. Mégis, rémálmaim vannak.
Lhunara
