Nézegetem a terhesmappámat, szépen időrendben benne a papírjaim, az utolsót, a kórházi zárójelentést, meg a "távozási lapot" most tettem bele. Tetejére a kiskönyv: kész. Becsuk, eltesz, ennek is vége. Kicsit szomorú ez.

Tegnap hazajöttünk, Pepe és én. Éjjel nem nagyon aludtunk, szoptatás, fejés, pelenkázás, szoptatás, besípol a légzésfigyelő, rohanás (nem jól volt beállítva az érzékenység), szoptatás újra. És újra. Meg újra. Kicsit bamba vagyok most.

Hogy vége lett.............

A pénteki pánik után szépen felkészültem arra, hogy legközelebb, ha valami gyanús lesz, legyen PH-teszt kéznél. Lassan tényleg minden ki lett pipálva a fejemben lévő listán, így el is rendeztem magamban, hogy most, hogy már minden rendben, úgyis ráérek. Hétfőn nagyot estem, Nem rohantam, nem botlottam meg, a buszhoz indultam kényelmesen, és akkor kiszállt az erő a lábamból. Vagy ilyesmi. Eldőltem. Szelíden, 'ahogyan a fák', és ugyanolyan kérlelhetetlenül. Nem tudtam tenni ellene, lassított felvételben zuhantam, egyenesen a hasamra. Nem fájt, egyáltalán, de szörnyen megijedtem. Kellett egy-két óra, hogy magamhoz térjek, egész estig fogtam, óvtam a hasam, mantráztam, hogy nem lesz baj. Kedden felment a vérnyomásom. Ez vicces lehet annak, akinek a tankönyvi normál tartományban vannak az értékei, nálam 125/80 és a 135/85 extrém magasnak számít. Nem biztos, hogy ezek "előzmények", netán "jelek" voltak, passz. Akkor semmiképp nem gondoltam szülésre.

Éjjel negyed négykor arra ébredtem, hogy valami elindul, és zubogva folyik a combomon. Előbb arra gondoltam, te jó isten, a matrac, és pattantam, aztán kezdtem gondolkodni, vajon bepisiltem-e. Ekkor már nevetnem kellett, Férj is felpattant, megijedt, hogy esetleg megy a hasam - na igen, fogalmam sincs, hogyan tudtam ilyen gyorsan kikelni az ágyból. De az első néhány kómás másodpercben egyikünknek sem jutott eszébe a magzatvíz, az biztos. Aztán a vicc kedvéért - a mennyiség és az illat nem hagyott kétséget - megnéztem a kikészített teszten, jól bekékült. Férj ekkor esett kétségbe. Én már csak nevetni tudtam, nyugtattam, lezuhanyozom, addig a kimaradt dolgokat rakja be a táskába, nem, ne izguljon, ráérünk, sehol semmi fájás. Öt percig viselte a nyugtatást, aztán közölte, most mentőt hív. Oké, mondtam, de nyugi, nincs semmi gond. Törölközés közben hallgattam, ahogy a diszpécsernek mondja az adatokat, negyedik terhesség, magzatvíz, de gyorsan jöjjenek, mert hirtelen szoktam szülni. Muszáj volt nevetnem. A lábam között egyre csak csorgott a víz, lefeküdtem, a fenekem alatt és a lábam között összehajtott törölköző, rajtam a gyorsan felkapott póló, azon egy régi köntös, azt se tudtam, összeérne-e a hasamon. És a hasam.... valahogy kisebb lett. De ezen, meg a csorgó folyadékon kívül semmi jel. Semmi. Nevettem. A mentősök, akik nagyon hamar megérkeztek, kérdezték, le tudok-e menni a lépcsőn, mondtam, persze, nyugi, nem lesz gond. A gyerekek mit sem sejtve aludtak a szobájukban, az egész történet egyetlen részlete sem tudta őket felkelteni. Anyukám ijedt arccal bocsátott utunkra, Férj hozta a cuccot, én az összehajtott törölközővel egyensúlyozva sétáltam kifelé a mentőhöz, feküdtem fel a hordágyra, válaszoltam a kérdésekre.

És nevettem (mákomra a mentőstiszt, ha bolondnak is nézett, vette a lapot, és visszaütögette feldobott labdáimat).

Fekve a hordágyon, két helyen beszíjazva nem tudtam követni, merre járhatunk, csak az utcai lámpák dupla sora tágult-szűkült, amerre jártunk. Végtelen idő volt, míg odaértünk. Nem siettem, nem történt semmi.

A kórház ügyeleti ambulanciáján gyorsan átadtak-átvettek, az ügyeletes doktornő, kedves, vörös hajú fiatal nő, megvizsgált: két ujjnyi, mosolyogta. A nővér kikérdezett, bocsánatkérőn tette fel a kérdést, kinek adhatják majd ki a gyereket. Válaszoltam. Érezhetően megkönnyebbült, kérdeztem, sokan háborognak ezen? Igen, mondta, majdnem mindenki. És nehéz körülírni, mivel fejeződik be a kérdés a ki nem mondott "ha" után. Bólintottam. Bármi lehet.

Felvittek a szülőszobára, egyelőre csak én mehettem be, kaptam kórházi hálóinget, ha van kedvem, zuhanyozzak, mindjárt jönnek, és nemsoká jöhet be a férjem is. Van orvosom? Nincs. Rendben. Felültem a szülőágyra, lóbáztam a lábam, vártam a Férjet, hogy jöjjön. A szülésznő rám kötözgette a tappancsokat, a szobát betöltötte Pepe szívhangja, egyébként csend volt, nem szült éppen senki. Férj bejött, mindig nevetnem kell, mert a zöld papírruhát rendszeresen fordítva veszi magára, és mindig elfelejtek szólni neki, hogy hátul kell kötözni. Elmesélte, hogy összefutott a doktornővel, aki azt mondta neki kedvesen, hogy szép ez a nap a szülésre, az ő édesanyjának ma van a szülinapja. Üldögéltünk, ő a hokedlin, én a szülőágyon, hallgattuk a szívhangot, vártuk, hogy valami történjen.

És vártunk.

És vártunk.

Na, ehhez nem vagyok szokva. Az előző alkalmakkor, mire felfogtam, hogy valami történik, már annyira történt a dolog, hogy nem volt időm elmélázni rajta, hogy most mi lesz. De most... persze, hogy eszembe jutott, hogy a szülés FÁJ. Még ekkor nem nagyon ijedtem meg azért, de már ott motoszkált a gondolat, hogy hagyjuk a fenébe, menjünk haza aludni.... Közben hajnalodott, szép csendben világosodott az ég, tisztán látszott, hogy nem lesz hóesés, de lesz helyette ragyogó tavaszi napsütés. Amikor ébredni szoktunk, Férj felhívta a Középsőt (ő akkor kel, amikor én felhozom a kávét, és indul zuhanyozni, neki ez jött be, majd megint nevetni kellett: a gyerek, azt gondolván, hogy az ébresztője, kinyomta a hívást. Ha már így volt, kapott öt perc szundit, és hívtuk újra. Mondtuk neki, ne aggódjanak, eljöttünk szülni, mire közölte velünk szigorúan, hogy ezzel nem illik hülyéskedni, nagyon rossz vicc. Apja nem bírta meggyőzni, úgyhogy nem beszélgettünk tovább. Ám eltelt újabb öt perc, a fiú visszahívta az apját, hogy ellenőrizte az információt, nem vagyunk otthon, és Mama is hasonlóan nyilatkozott, mint mi, szóval legyünk ügyesek, és szóljunk, ha bármi van. Kis idő elteltével megint csörgött a telefon, és a gyerek engem kért, azt akarta tudni, hogy nem lesz-e baja Pepének, hogy korábban jön, mint a kiírás. Megnyugtattam, hogy ez már bőven rendes terminus. Ezen nem nevettem, olyan kis komolyan aggódós volt a hangja, meghatott nagyon.

Közben kaptam beöntést, megkérdezték, nem bánom-e, dehogy bántam, engem valahogy frusztrálna a tudat, hogy nyomás közben egyéb dolgok is távozhatnak, persze, ez normális, de akkor is. Műszakváltáskor megvizsgáltak, két és fél óra alatt nem tágultam semmit, Azt mondták, ha ez így megy, egy óra múlva oxit kapok. A kérdésemre elmondták (de jó egy nyugalmas szerda reggel, senki nem sietett, akármi megbeszélnivalóm támadt, ráérősen válaszolt bárki), hogy mivel már a babát nem védi semmi, a sokadik terhesség miatt pedig renyhe lehet a méhizomzat, nem kockáztatnak. Hétkor hozták is a kis műszert, beleapplikálva az a marhanagy fecskendő, a kijelzőjén az elején nagy kettes világított.

És nem történt semmi. Annyira nem, hogy miközben a szomszéd szobába fél hatkor érkező kismama nyolcra megszült, és a kislánya gyönyörűen azonnal felsírt, mi meg még mindig csak egyre röhögtünk; felfedezvén, hogy van wifi, szórakoztatni és szórakoztattatni kezdtük magunkat, egymást, és a barátokat (a szomszéd kismama később azt mondta, azon gondolkodott, jó tüdőm van, az egész délelőtt tartó röhögés után volt még erőm rendesen szülni is...).

Tíz óra lett. Fájások sehol, egy-két jósló-szerű halvány görcsön kívül, pedig az oxi adagolóján már a 10 volt látható, semmi nem volt. Időnként a szülésznő is bejött, megjegyezte, hogy túl vidám vagyok, úgyis addig fog nyúzni, amíg már majd nem tudok nevetni - akkor majd át lehet venni a helyemet is, feleseltem vele, de csak vigyorgott, némi vérszomjjal a tekintetében. Nagyon jól szórakoztunk.

Fél tizenegy előtt bejött egy morc orvos, kikérdezte a szülésznőt (nem engem. Ezen nagyon meg voltam sértődve, mert még azután is mellékszereplőnek éreztem magam tőle, miután kérdeztem. Ilyen élményem még sose volt itt.), majd közölte, megvizsgál. Engedelmesen hanyatt feküdtem, felhúztam a térdem, ő megállapította, hogy két ujjnyira vagyok nyitva, majd olyat csinált, hogy ha a keze a számban lehetett volna, tuti leharapom: nekiállt előzetes egyeztetés nélkül kézzel tágítani.  Hangosan és érthetően (na jó, ordítva) megkértem, hogy ezt soha többet ne tegye - akkor abbahagyta, de szinte köszönés nélkül ment ki. Nem bántam. Kellemetlen alak volt (nem fiatal orvos, láttam már, de sose volt még vele dolgom. Nem is lesz. Megkérdeztem és megjegyeztem a nevét, és hálás vagyok, hogy az első komoly csalódásom egy nőgyógyászban nem a kamaszkoromban következett be). Kifelé menet még visszaszólt a szülésznőnek, hogy emelje a cseppszámot, a szülésznő közölte, hogy már így is tízen van, ő válaszolt: akkor 12, 14, ha kell. Köszönöm, mondtam én.

Megemelték a cseppszámot. Kérdeztem, vajon mi lesz, ha elfogy a skálán a szám, Férj megjegyezte, hogy akkor biztos rátenyerelnek kézzel, a szülésznő lelkesen bólogatott. Aztán kiment.

És akkor írtam a barátnéknak, hogy befejeztem a röhögcsélést, most már fáj, és sürgősen visszavonultam magamba. A szülésznő pár perc múlva jött, akkor Férj keze már zsibbadt erősen, három percenként szorítottam rá. A csaj megjegyezte édesül, hogy: na, már nem vigyorog, közöltem vele, hogy dehogynem, azonnal, csak valaki vegye át innentől, nekem pont elég volt. Nem vállalták, különben ezen nagyon kiakadtam a Férjre, elvégre megegyeztünk anno, hogy jóban-rosszban, meg ilyenek. De akkor már azért meg-megszakadt a poénáradat, egy-egy fájáskor úgyszólván levegőt nem kaptam. És ez így ment órákon, napokon, heteken át, amikor egyszer éreztem, hogy jön a tolófájás. Szóltam róla, mert kérték, hogy szóljak, de épp magunk voltunk. Két kézzel kapaszkodtam a Férj kezébe, és mikor rákérdezett, szóljon-e a szülésznőnek, azt sziszegtem, meg ne merje tenni, hogy itthagy, mert kinyírom. Az elmúló fájás homályán át is láttam, hogy dörzsölgeti a kezét, míg kiment jelezni, hogy itt az idő.

Ekkor jött az a mondat az egyébként kedves csajtól, akivel közöltem, hogy kedveltem eddig, de most eljátszotta a jóindulatomat, hogy lihegjem el a fájást. Jelzem, tolófájás közben marha nehéz veszekedni, de nekem sikerült: közöltem vele, hogy csinálhatja helyettem, ha gondolja, de a gyerek jön, és eszem ágában nincs lihegni, meg akarom szülni, most. Erre elkomolyodott, kérte, hogy tegyem, amit mond, mert ha a gát nem készül fel a nyomásra, baj lehet belőle, szóval megpróbáltam lihegni néhányat. De a harmadik tolófájás, amihez beigazították a lábam,  belekapaszkodtattak a térdembe, hogy görnyedhessek, és éreztem, hogy izzik, éget, meghalok - átengedte Pepe fejét a gáton, és egy kisebb nyomással utánacsusszant a teste is. Fél óra sem telt el az első komoly fájástól, ha hittem, ha nem.

Az orvos - nem a morc, hanem egy másik, jó kedélyű, rendes pasi - átvette a melót a szülésznőtől (észre se vettem, mikor jött be, Férj szerint ült vagy tíz percet kényelmesen a sarokban, szólt, hogy na tessék, megmondta a kismama, hogy hirtelen szül, és milyen jól tettük, hogy elhittük neki), miközben a szülésznő a hasamra tette Pepét, míg a méhlepény megszületett. Életemben először néztem meg a méhlepényt, mert a doki megjegyezte, hogy kicsi, és milyen jó, hogy ilyen nagyra meg tudta növeszteni "ezt a legényt". Megkérdeztem azt is, hogy egészben van-e a lepény, megnyugtattak. A csecsemős nővér megmérte, aztán a mellemre tette a babát, jól betakargatták rajtam, hogy ne fázzon, mi meg csak néztük. Tökéletes volt. Kaptunk egy órát, közben varrtak, kértem, hogy valami szexis csipkét alkossanak nekem, a doki komolyan megígérte, hogy rajta lesz az ügyön, a szülésznővel összenevettünk, ő megsimogatott, és közölte, nagyon ügyes vagyok (utólag megkérdeztem férjet, hogy mennyire voltam baromi hisztis, de csodálkozva közölte, hogy egyáltalán nem, pedig azóta is úgy érzem, hogy hisztéria borított el a fájások alatt). Pepe szuszogott, aztán szépen bekapta a felkínált mellbimbót, a csecsemős nővér nagyon megdicsérte, hogy milyen ügyesen rákapott, és szívja - mi ketten meg csak néztük, egyszerűen gyönyörű volt.

 Banyavári

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?