"Amíg velem voltál, megtanítottad, mit jelent őszintén szeretni. Boldognak lenni. Szíved dobbanásánál szebbet még nem hallottam. Azzal, hogy elmentél, megmutattad, hogy eddig sosem voltam igazán egyedül. Milyen, ha az ember egy kis része meghal... Veled. S szívverésed sosem szűnő visszhangja éltet tovább."

Ez a nap is csak olyan, mint a többi. Mindenki másnak. Nekem pedig mélységesen keserű, mert ma egy éve, hogy elvetettem az első kisbabámat. Még leírni is szörnyű. Szomorúságot, bánatot, magányt ébreszt bennem. És szégyenérzetet kelt. Pedig nem kéne. Legalábbis a pszichológusom szerint, akivel hosszú órákat beszéltem át, hogy valamivel könnyebben teljenek a hétköznapok. Végül azt kell mondjam, valóban ez volt a "legkevésbé rossz" döntés. Hiszen jó döntés nem volt. Vagyis mindenki más így nevezte el az én döntésemet, de kik ők, hogy megbélyegezzék a "jó" jelzővel?! Semmi jó nem volt benne!

Az elmúlt egy évben sok minden változott. Bennem. Körülöttem. A pasit, aki "okozta" ezt a sebet, a műtét napján láttam utoljára, akkor megmondtam neki, hogy soha többé nem akarok hallani felőle, nem kell, hogy felhívjon, hogy vagyok, hiszen tudtam, hogy valójában nem is érdekli. Azóta is csak annyit tudok róla, hogy éli az életét. Néha úgy vágytam rá, hogy vele is történjen valami rossz. Aztán visszavontam, mert rossz embernek éreztem magam tőle. Pláne, hogy ilyen érzést csak az tudna kiváltani belőle, ha az a gyermek, akit elveszítene, már a kezében lenne. Azt pedig senkinek, neki sem kívánom. Bár túl sok jót sem tudok, ezért igyekszem semlegesen nem is gondolni rá. Nem könnyű, de némi tudatossággal elérhető, hogy a baba és az ő gondolata elkülönüljön. Így csak a babát gyászolom, a kapcsolatot nem.

Még mindig emlékszem az egész kapcsolatunkra, de legjobban a műtét előtti estére emlékszem. Minden pillanatára, aztán a reggelre, hogy úgy keltem fel, mintha álmomban sem hagytam volna abba a sírást. Amikor aztán a műtét után felkeltem, mintha egy sziklával könnyebb lett volna a mellkasom. Elmúlt a döntés nehézségének súlya, nem volt már döntés csak a keserű következmény.

"Isten ad és elvesz" - szól a mondás és milyen igaz! Egy héttel a műtét után rátaláltam arra a férfira, akivel azóta is együtt vagyok, már együtt élünk és érzem, hogy mellette a helyem. Ő csinálta velem végig a lelki felépülést, minden este magához ölelt, amikor sírva aludtam el és reggel ugyanúgy ölelt, mikor sírva ébredtem. Hónapokon át. Később jobb lett, ritkultak a kiborulások, amikor vigasztalhatatlanul zokogtam, bömböltem, önkívületi állapotban és csak azt kívántam, bárcsak én is az asztalon maradtam volna akkor. Igen, voltak ilyen gondolataim, de tudtam, hogy csak segélykérés lett volna bármilyen cselekedet, mert nem akartam igazából meghalni. Csak érezni sem akartam azt a fájdalmat, ami mardosta a szívem.

Sok kétely merült fel bennem az elmúlt egy évben. Az első miértek természetesen az események közepette léptek fel. Miért mondta, hogy szeret, ha mégsem? Miért mondta, hogy gyereket akar, ha mégsem? Miért hagyott hetekig ringatózni egy álomban, ha tudta, hogy neki nem kell? De ezekre a miértekre már rég nem keresem a választ. Talán nem is lényeges, hogy miért történt, hiszen megtörtént. Tanultam-e belőle? Egészen biztosan. A környezetemet büszkeséggel tölti el, hogy ilyen bátran és keményen túléltem ezt. A pszichológusom szerint én is büszke lehetek magamra, hogy csak néhány hónap telt az önpusztítás jegyében. Aztán munkahelyet váltottam, új szerelmem lett (tiszta, megbízható és nem az a rózsaszínködös), együtt élünk, szóval egészen jó minden. Csak a lelkem nincs még. De talán nem is lesz soha, ezt nem tudhatom. Majd az első megszületett kisbabámnál talán helyreáll bennem a rend. Azt a sok szeretetet, amit felhalmoztam abban a pár boldog hétben, átruházhatom egy élő kis emberkére. Akkor talán megnyugszik a lelkem. Mert hát ilyenkor felmerül a kérdés, lehet-e még kisbabám. Naná, hogy lehet, hiszen a műtét rendben volt, csak mégis kételkedik az ember, várja az isteni büntetést a tettéért. Még ha nem is hívő, akkor is számít rá.

És hogy elbuktam, mint édesanya, mikor még nem is lehettem igazán az? Ezzel is sokáig küzdöttem. Úgy éreztem, nem álltam ki a gyermekemért, akit én szerettem, de hát senki más nem akarta rajtam kívül, és így lehetetlennek tűnt, hogy mindent megadjak neki. Az apját sosem tudtam volna. Pedig az fontos. Még nekem is, mármint, mint anya. Hogy ha már nem tudok lehajolni a cipőmet befűzni a pocakomtól, ne egy családtagot kelljen már megkérnem, hát hol az apa??? És most, mint már említettem, sok-sok beszélgetés után a pszichomókussal, megnyugodtam, mert segített megérteni, hogy éppen ettől lettem máris jó anyuka. Hogy magam elé tudtam helyezni és felelősségteljesen átgondoltam, neki mi lenne a jó és nem nekem. Mert engem nyilván kárpótolt volna minden fájdalomért, de én Őt tudtam volna kárpótolni azért, hogy nincs mellettünk az apukája? Vagy, hogy egyedülálló anyaként nem tudok minden szart megvenni neki? Vagy, hogy nem tudok elmenni az óvodai előadásra, mert túlórázom, hogy legyen mit ennünk?

Óriási pofon, nem is hiszem, hogy megérdemeltem. Annál jobb ember vagyok, az biztos. Vannak hibáim, de az tuti, hogy ezt nem érdemeltem meg. Amikor azt mondta az "apa", hogy minden rendben lesz, elhittem neki. Utána megmondta, hogy sem én, sem a gyerek nem kell neki. Végül talán mégis minden rendben lesz. Mert még mindig itt vagyok és megtörten bár, de tudom, hogy egyszer majd újra álmodhatom ezt az álmot. Először azt hittem, soha többé nem akarok majd gyereket, de szerencsére már érzem, hogy képes leszek rá újra, sőt! Hiszen ezt a hibát még egyszer nem követem el. Megfontolt és átgondolt lépés lesz, egy igazi társsal, aki majd akkor is beköti a cipőmet, ha még elérném...

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?