Valószínűleg nem épp a legideálisabb korban lettem várandós, mivel most leszek 32 éves, a kis Pocok a hasamban pedig az első babánk lesz (amikor ezeket a sorokat írom, 28 hetes). Talán ezért, talán csak a saját zakkantságom az oka, de egy igazi paramami lett belőlem. Ehhez persze több külső tényező is hozzájárult. Kezdjük az elején. (Próbáltam időrendben összeírni az eddigi történéseket.)

Márciusban megtudtuk, hogy kisbabánk lesz. Nálunk nem volt nagy jelentősége ezeknek a „hogyan mondjuk el a párunknak, hogy babát várunk” cikkeknek, mert a férjem az ágyon várta az eredményt a reggeli első pisi után. Az én nagy bejelentésem pedig ennyi volt: „Két csíkunk lett, bakker!” Pár perccel a felismerés után az újdonsült apuka boldogan ült az ágyon, én pedig teljes némaságba burkolóztam. Hirtelen hatalmas nyomást éreztem: most mit kell csinálni: Jobban mondva, mit nem csinálhatok? Mi az, amit szabad? Nem is szedek semmi terhesvitamint. Jézusom, már most rossz anya vagyok?!

Ez az időszak nálam eltartott egy darabig, senki nem  értette mi bajom, igazából én sem. Nagyon örültem, már most a széltől is óvni akartam, pont emiatt folyamatos stressz volt rajtam. Elmentünk a nőgyógyászomhoz, a kis Pocok akkor volt 6,7 mm, és szívhangot is hallgathattunk már. Aztán védőnő. Szerencsére kedves nénit kaptunk. Jótanácsok, gratulációk, terhes kiskönyv.

Majd áprilisban egy este pisi... és barnás vérzés. Interneten rákerestem hirtelen ijedtségemben (SENKI NE TEGYE, inkább hívd az orvosod). Sírás. Orvos telefonon. Másnap reggel irány a kórház. Szerencsére a nőgyógyászom nagyon kedves, megvizsgált, mondta, hogy nem lát hematómát, a baba fejlődik, szívhanggal minden rendben. Ha ennek ellenére újra lenne ilyen tünet, akkor csomaggal együtt irány a kórház. Ez történt másnap reggel. Végigsírtam az utazást a kórházig. Aztán következett egy hét kórházi „kényelem”. A barnás vérzés megmaradt, de csak pisilés után. Folyás formájában egyáltalán nem. A baba közben szépen nőtt, bennem  pedig a stressz fokozódott. Mindenki próbált megnyugtatni, de igazából hogy nyugodtam volna meg!?

A kórházi napok lassan mentek, közben „jobbnál jobb” történetekkel traktáltak a kismamák. Mit ne mondjak, ettől sem lett jobb a kedvem. Aztán egy hét után hazaengedtek, akkor már egy-két napja nem volt semmi. Minél több fekvés volt a parancs. Ezt betartottam, minden pisinél rettegtem, már paranoiásan vizsgálgattam a vécépapírt. Május 2-án volt a következő barnás vérzésem, épp a 12. hét előtt nem sokkal. Újra kórház, szerencsére pont az én orvosom volt benn. Megvizsgált: a babával továbbra is minden oké, viszont a méhlepényem elöl tapadt. Olyannyira elöl, hogy egy része a méhszájon van. Így bármi okozhat apróbb vérzést. Kis összehúzódástól is elpattanhatnak hajszálerek. Továbbra is feküdjek sokat.

A dokim láthatta a kétségbeesést rajtam, nagyon aranyos volt: egy kis rajzzal szemléltette a helyzetemet, majd mondta, hogy ahogyan növekedik a méhem, az viszi magával a lepényt. Nem marad ez így, ne aggódjak. (Igaza lett, a 17. héten már messze volt a méhszájtól.)

(Folytatjuk.)

Csuri

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?