Sosem voltam az a típusú lány, aki az esküvőjéről és az anyaságról álmodozik. Amikor körülöttem elkezdtek férjhez menni az ismerőseim, nem értettem, mit lehet napokat-heteket azzal tölteni, hogy valaki kiválassza a virághoz illő terítőt vagy a meghívó betűtípusát. Persze nem szólom le őket, de ekkor kezdtem először azon gondolkodni, hogy talán nem vagyok „társadalmi nő”, csak „biológiai nő”.

Hamar elkezdtem dolgozni, majd 21 évesen felköltöztem Budapestre egy 700 fős kis faluból. Egy bankban helyezkedtem el. Egy évig egy kis szobát béreltem egy idős hölgynél olcsón, így sokat tudtam félretenni. Még csak pár hónapja ismertem a páromat, amikor a banki kamatmentes kölcsönnek és nagymamám ajándékának köszönhetően vettem egy kis lakást. Önálló lettem. Fizettem a hitelt, a számlákat. Nem kérdezte meg senki, hogy mennyit keresek, és hogy azt mire költöm. Senki nem szólt bele, ha vettem egy márkás ruhát vagy főzés helyett rendeltem. Senki nem szidott le, ha reggel mosogattam el a vacsora maradékát (bár azt hamar megtanultam, hogy legalább áztassam be). Párom eközben költségtérítéses egyetemre járt. Bár dolgozott mellette, azt elvitte a tandíj. Az első nyaralásunkat nagyrészt én fizettem.

Amikor összeköltöztünk akkor már diplomája volt és rendes munkája. Feleztük a rezsit, a szórakozást és az ételt. A házimunkát is felesben csináltuk. Nem volt leosztva, hanem ahogy éppen jött. Sosem volt meg az a klasszikus felállás, hogy ő fizet, hogy ő intézi a dolgokat a házban, ő beszél a szerelővel vagy a hajnalban ordibáló gyerekek szüleivel. A szüleimnél ezek „férfimunkák” voltak.

Amikor úgy döntöttünk, hogy gyerekünk lesz, felvetődött az esküvő gondolata. Én nem akartam csak emiatt férjhez menni, pláne nem őt erre kényszeríteni. Anya akartam lenni, nem feleség. Így maradt az apasági nyilatkozat és a magyarázkodások, fejcsóválások, kedves vagy undok véleménynyilvánítások.

Már lassan egy éve vagyok itthon. Főzök, mosok, takarítok, ellátom a gyereket. A főzést és a babázást élvezem. A többi... hát, azt hiszem, nem tetszik a hagyományos felállás. Megcsinálom, amit napközben lehet a gyerek mellett, mert este szeretek a párommal foglalkozni. Szeretem, ha nem arról beszélgetünk, hogy ki mosogat vagy hogy ki pucolja le az ablakokat. Jobban tetszett, amikor még megosztottuk ezeket a feladatokat. Ehhez hozzájön, hogy a párom kicsit hanyag lett: a ruhát onnan szedem össze, ahol leesett róla, a kiégett égő csak akkor lesz kicserélve, ha én megcsinálom, már nem lenne tiszta edényünk, ha rá várok a mosogatással. Próbáltam, de simán a mosogató mellé rakta.

Aztán, ahogy lenni szokott, más vita miatt kirobbant belőlem a dolog: hogy miért kell mindig pénzt kérni, miért nem kérdezi meg néha ő, hogy honnan lesz pelenka meg kaja; hogy miért találok mindenhol szennyes ruhát; hogy miért nem dicséri meg soha a rendet vagy a finom ebédet. Erre azt a választ kaptam, amiért sok kisgyerekes anya ölni tudna: itthon vagy egész nap, nem? Mi mást csinálnál? Soha nem veszekedtünk még ilyen hevesen és hosszan. Aztán hétvégén elvitte anyósom sétálni a lányunkat és normálisan is megbeszéltük a dolgokat. Hogy ő mit vár el, hogy én mit tudok adni és fordítva. Hogy nem biztos, hogy elvárhatom, hogy ő „férfi” legyen, ha én nem igazán akarok „nő” lenni. Hogy ez csak átmeneti állapot. Hogy nem lehet egyszerre egymásra önteni a problémákat. Azóta ha találok használt zoknit, elteszem és utána szólok érte. Ha már napok óta csak én mosogattam és nehezebb napom van, megkérem, hogy ő mosogasson el. Ha ő kitalál valami finom ebédet akkor megkér, hogy azt csináljam. Rám szól, ha már unalmas neki hogy egy órában mesélem el az „izgalmas” napunkat.

Ehhez jön a TGYÁS lejárta óta az anyagi függés. Ebben nincs vitánk, nincs enyém-tied. Minden közös. Az én bankszámláról automatikusan elmegy a hitel, a megtakarítás és a számlák és ezzel el is fogy a GYED és a családi pótlék. Furcsa, hogy újra pénzt kell kérnem kajára, ha koktélozni megyünk a barátnőimmel vagy akár pelenkára, ruhára a lányunknak. A párommal tényleg nincs gond, nem számoltat el, nem fillérez. Csak nekem nehéz belegondolni, hogy újra ki vagyok szolgáltatva valakinek.

De legalább már beszélek erről is a párommal. Bár ő hozza haza a többet, mégis nekem nehezebb megemészteném, hogy az ő fizetése az én pénzem is. Hogy ettől függetlenül közösen hozzuk meg a döntéseket. Hogy nem lettem kevesebb a szemében attól, hogy itthon vagyok.

Most rendben vagyunk. Néha kicsit kevésnek érzem, hogy „csak” anya, takarítónő és szakács vagyok. De már tudom, hogy ez csak az én hülyeségem, a párom nem így érez. Most ez a dolgom, ebben kell megtalálnom önmagamat.

Kicsidelfin