A nagylányom másfél éves volt, amikor úgy gondoltunk ideje belevágni a kistesó-projektbe. Még nem volt menzeszem, de ez nem tartott vissza, végül fél év múlva, újévi meglepetésként pozitívat teszteltem. Az első pillanattól tudtam, hogy fiú. Talán mert annyira más volt a terhességem, mint a lányomnál. Az első 16 hetet hányinger és álmosság jellemezte, és csak bővült derék- és mellfájdalommal, sárkányhangulattal.

Nem szívesen akartam a lányomat leszoktatni az alkalmi (főleg alvás előtti) szopis összebújásról, így ráhagytam, majd leszokik, ha és amikor akar. Természetesen nem akart, kaptam is érte hideget-meleget, de én éreztem, hogy jó lesz ez így, és inkább elmerültem a tandemszoptatás témában. Viszont félidőtől nem tudtam kikerülni a mellérzékenységet, így kialakítottunk egy rendszert: amikor mondtam, hogy most fáj, akkor lehúzta a pólómat, és csak öleltük egymást.(Ez a mai napig megvan, csak már nem azt mondom, hogy most fáj, hanem most öcséd éhes.)

Azt hiszem, a legnagyobb tévedésem az volt, hogy azt hittem, minden úgy lesz, mint az elsőnél. Ehhez képest a 25. hét környékén betelt a pohár, nyomorultul éreztem magam, és alig vártam, hogy végre szülhessek. Ez jó kis kettős érzés volt, mert egyrészt nem bántam volna, ha előbb jön (a józan ész határain belül), másrészt viszont párom anyukája és nagymamája a kiírt időpont előtt egy héttel repült ki hozzánk, hogy vigyázzanak a nagyra, míg mi szülünk, így azt meg akartam várni. Amikor megérkeztek, teljesen ellazultam, szóltam is a kis hasi-pasinak, hogy aki bújt, aki nem, jöhet.

Szeptember 18-ra voltam kiírva, de 15-én hajnali háromkor arra ébredtem, hogy nagyon fáj a derekam, de azt hittem, hogy megint a hátamra fordultam álmomban, és azért. Ha már felkeltem, elmentem pisilni, és akkor láttam, hogy elment a nyákdugó. Olyan izgatott lettem, hogy nem is mértem a fájásokat, elég volt, hogy a derekam kegyetlenül fáj, mentem ébreszteni Apát. Amíg ő készülődött, addig én visszaaltattam a nagylányt, aztán anyósom átjött a mi szobánba aludni. Még egy gyors telefon anyunak, aztán beszóltunk a kórházba, hogy jövünk. Ekkor voltak ötpercesek a fájások, de mire beértünk hajnali négykor, már hárompercenként éreztem.

Azt hittem, minimum 3-4 centire ki vagyok tágulva, de mint kiderült, nagyjából egy centi volt. A szülésznő kedves volt, mondta, hogy hagyjuk a szobában a csomagjainkat, és menjünk sétálni, lépcsőzni. A kihalt folyosókon sétáltunk, mikor párom igen kedvesen megjegyezte, hogy

„Így kezdődik a Walking Dead”

, csak mert tudja, milyen félős vagyok. A lépcsőházban aztán azon viccelődtünk, hogy ha valamelyik üvegajtón keresztül egyszer csak meglátnánk egy zombit, nem csak én szülnék meg ott helyben.
Körülbelül egy óra és 80000 lépcsőfok után másfél percenként jöttek a fájások, úgyhogy visszabattyogtunk, hogy leellenőrizzenek.

Három centi, maradhatunk. Továbbra se feküdtem le, fel-alá sétálgattam, két fájás között viccelődve, röhögcsélve a szülésznő legnagyobb meglepetésére. Kaptam egy kis gyógyszert, mondtam, szólok, ha megint szeretnék olyan fasza kis szurit, mint az elsőnél, azt imádtam, de a gas-and-air-t távolítsa el a közelemből, mert az emlékétől is rosszul vagyok. Fél hat környékén jött, hogy megnézné a szívhangot egy fájás alatt, de ehhez se kell lefeküdnöm, ha nem kényelmes. Biztos mindenki tudja, hogy az egészségügyben dolgozóknak van egyfajta arckifejezése, amit NEM akarunk látni. Az a komoly arc, amiről tudod, hogy valami nem okés, de amíg nem tud okosat mondani, inkább csöndben marad.

Megkért, hogy feküdjek le, rám szeretne rakni egy szívhang- és fájásvizsgálót, mert leesett a kicsi szívhangja, de elképzelhető, hogy csak azért, mert állok. Addigra leolvadt a jókedv az arcomról, némán csináltam, amit mondott. Kiment azzal, hogy pár perc múlva visszajön, addig mi idegesen hallgattuk a csipogást, és drukkoltunk, hogy maradjon ilyen gyors folyamatosan.

Amikor éreztem, hogy jön a fájás, a csipogás párhuzamosan vele lassult, amitől a duplán a poklok poklát jártam meg. Alapból sokkal jobban fájt háton fekve elviselni, mint állva, és akkor még ösztönösen megfeszültem, szinte próbáltam elnyomni a fájást, hátha az segít a kisfiamon. Amikor oldalt fekve se javult a helyzet, 6 óra környékén lehívták az orvost, aki vizsgálat után közölte, hogy ha nem szülök meg záros határidőn belül, akkor császár lesz a vége. Ekkor következett életem legkényelmetlenebb öt perce, amikor az orvos felrakott egy ctg tappancsot a baba fejére, az egyik kezembe infúziót kötöttek, a másik karomon vérnyomást mértek. Egyszerre.

Aláírtam a szükséges papírokat a császárhoz, kikönyörögtem a fájdalomcsillapító szurit, majd közöltem, hogy nyomnom kell. Ekkor az egész szülész csapat megfagyott egy pillanatra, majd páromra néztek, aki elsimított mindenféle félreértést, bizony azt mondtam, hogy nyomnom kell. Kicsit én is kétségbeestem, nem volt fél órája, hogy megnézték, 6 centire voltam tágulva.

A szülésznő végül „zöld utat adott”, én pedig elkezdtem nyomni, mint – ahogy utólag megjegyezte – egy gép. Olyan megkönnyebbülés fogott el, hogy nem kell császár, hatalmas erőt éreztem, hogy engedik, hogy megpróbálhassam kinyomni. Körülbelül három nyomás után égető fájdalmat éreztem, és kinn volt a feje, a következőre pedig az egész teste. Azonnal rám rakták, de pár másodperc múlva el is vitték, mert még egy kicsit sokkban volt. Nálam természetesen akkor kezdett hatni a fájdalomcsillapító, így küzdenem kellett, hogy koncentrálni tudjak, hogy felsír-e, mert éreztem, hogy ha lehunyom a szemem, elalszom azonnal. Szerencsére csak egy kis oxigén kellett neki, aztán még egy kicsit időztek a mérlegen (3640 gramm), majd újra magamhoz ölelhettem, ahol a mellemmel nem is törődve békésen elaludt. Suttogtam neki, hogy kis ördögfióka, ilyen műsort rendezni, még mielőtt kibújna, remélem, nem csinál rendszert belőle.

A nyákdugó kiesésétől számítva kereken négy óra telt el, a gyermekorvos szerint ezért is eshetett le a szívhangja, nem tudott lépést tartani a gyors ütemmel. Én örültem, hogy ilyen gyorsan történt minden, szó szerint megijedni se volt időm, csak tettem, amit kellett.
Még pár óráig „be voltam drogozva”, anyu szerint (akivel telefonon beszéltem) minden szó után volt egy pár másodperces szünet, és szinte farkaséhesen faltam a (meglepően finom) kórházi ebédet, de este hatkor haza is mehettünk.  

Habár nem volt olyan zökkenőmentes szülésem, mint elsőre, a szülésznő és az orvos profin kezelte a helyzetet, végig biztonságban éreztem magam, tudtam, hogy bármi baj van, percek alatt világra segítik a kisfiamat. Azt hiszem, ilyenkor ez a legfontosabb.

Míriel