Már a 38. héttől úgy vártam a szülést, mint a messiást. Egészen addig úgy emlegettem az állapotomat, mint „áldott állapot”, vagy „várandósság”. Aztán rájöttem, hogy most már igazán terhes vagyok, a szó legnemesebb értelmében. Mire betöltöttem a 40. hetet, már kétségbeestem, hogy én ugyan sosem fogok megszülni. A kiírt napon délután öt órakor éreztem egy minden eddiginél erősebb görcsöt. Tudni kell, hogy jósolgattam már 3-4 hete. Éreztem, hogy ez most más, mert tényleg nagyon fáj...

Szabályos tízpercesekké rendeződtek, ekkor szóltam az uramnak, hogy ne élje bele magát, de lehet valami elkezdődött. Együtt figyeltük a fájásokat. Felhívtam Anyukámat, akkor már nyolcperces fájásokkal, hogy valószínű hajnalban baba lesz. Erősködött, hogy menjünk be a kórházba. Két óra győzködés után, amikor közölte, hogy márpedig ő elindul értünk, beadtam a derekamat. Útban a kórház felé tudatosult, hogy nemsokára látom őt, akit oly régen várok már. Kicsit el is érzékenyültem. Rózsaszín köd kíséretében csöngettem be a szülészetre, nem törődve a fájásokkal és azzal, hogy mindjárt összeesek tőlük.

Elégedetten közöltem a szülésznővel, hogy azt hiszem, nemsokára szülök. Rátettek a ctg-re, majd közölték velem, hogy becsaptak a jósló fájások, mert a gép nem mutat érdemleges fájásokat. Megvizsgált az akkor ügyeletes doki, kétujjnyira voltam csak nyitva, így nyugodt szívvel utamra engedett. Csalódott voltam... Hülyének éreztem magam, annak is néztek. Otthon azon tűnődtem, hogy lehetnek a jóslók ennyire rendszeresek és brutál erősek. Semmit nem aludtam.

Reggelig ötpercenként jöttek a barátaim. Terminus túllépés miatt már naponta jártam ctg-re. Gondoltam, hátha bent tartanak már. Ismét csalódnom kellett. Még mindig állították, hogy egy darab rendes fájásom nincsen, és a méhszájam se változott semmit. Ezt már nevetségesnek találtam. Kioktattak, hogy milyenek a valódi fájások és mikor kell kórházba indulni. 

Ismét otthon. Eltört a mécses. Ha ezek nem fájások, akkor milyenek az igaziak? Itt döntöttem el, hogy én mégsem akarok szülni, feladom, kihátrálok. Erősnek hittem magam, de már úgy éreztem, belehalok. 24 óra telt el az első fájás óta... Rájöttem, hogy attól függetlenül, hogy szabadnapos volt, nekem van fogadott orvosom, akinek nem kevés pénzt fizettem/fizetek, mit szenvedek még itthon? Hát felhívtam, elmeséltem neki mindent, és sírva kértem, hogy csináljon valamit, mert már járni sem tudok... Azt mondta, induljunk el, ő odaszól, hogy megyek, és felvesznek az osztályra. Már nem tudtam ennek sem igazán örülni, csak sodródtam az árral. 

Miután az orvosom betelefonált, mindenki mézes-mázos volt velem. Az ügyeletes orvos csodálkozott, hogy reggel miért nem tartottak bent, ebből nemsoká baba lesz... A szülésznő, aki reggel műszakban volt mentegetőzött, hogy reggel még semmi nem volt. Később kiderült, hogy azért küldtek haza, mert tele volt a szülészet és nem volt nekem hely. Akkor nem volt erőm haragudni.

19:30-kor burkot repesztettek. Onnantól felgyorsultak az események. A fájdalom akkor elviselhetetlennek tűnt, de nem az volt a legrosszabb. A kimerültség okozta remegéstől majdnem leestem a szülőágyról. Abban a pár órában úgy fáztam, mint még soha. Három órára rá úgy remegtem, mint akit megszálltak. Kaptam EDA-t, hogy tudjak kicsit pihenni. Felszabadultam, mint Izaura, újra tudtam beszélni, még kicsit nevetgéltem is az urammal, aki egyébként végig bent volt velem és hősiesen állta, ahogy megannyiszor majdnem eltörtem a kezét. Két szép órát töltöttem el az EDA jóvoltából, bár kettőt pislogtam és elmúlt a hatása. Időérzékem addigra nem volt. Ahogy elmúlt az érzéstelenítés, jöttek a tolófájások könyörtelenül. Azt hittem, valamit rosszul csinálok, mert úgy éreztem, nem jön ki a baba, bárhogy nyomom, nem érzem, hogy haladnánk előre (?). Azt hittem, órákat fogunk így eltölteni.

23:40-kor még fogadott az orvosom és a szülésznő, hogy mai vagy holnapi baba lesz e. Az orvosom nyert. A kisfiam február 4-én 00:05-kor csusszant ki a hatodik-hetedik fájásra. Fellélegeztem, csodálatos érzés volt, amikor a mellkasomra rakták. Megcsináltam! Harminchat óra szenvedés után úgy éreztem, igazán büszke lehetek magamra.

Gyorsan elvitték a picurt mérni és fürdetni, addig még elszenvedtem az utómunkálatokat. A gátvarrás sem a legkellemesebb, bár szerencsére csak vágtak, nem repedtem, így viszonylag olcsón megúsztam. Amikor végeztünk, az újdonsült apuka visszajött a kisfiunkkal, és két órát töltöttünk együtt, meghittségben a szülőszobán. Család lettünk! Én pedig bármikor újracsinálnám.

N.

Bezzeganya az Instagramon!

Ha szereted a humort, a vicces képeket, Insta-oldalunkon terhességgel, gyerekneveléssel, anyasággal, családdal kapcsolatos, szórakoztató tartalmakat találsz. 

Ha van Insta-fiókod, követheted is a Bezzeganyát>>>

Családtervezés, terhesség, szülés, gyereknevelés, egészség-betegség, szórakozás – ezekben a kategóriákban témánként tudsz böngészni a tartalmaink között. Kövesd a Bezzeganyát a Google+ -on is!

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?