AnniPanni napokig vajúdott: hol hazaküldték a kórházból megszűnt fájástevékenység miatt, hol közölték vele, nem a magzatvíz folyt el, csupán bepisilt.

A szülés sem haladt gyorsan, a végére annyira kimerült, hogy szó nélkül írta alá a császármetszésbe beleegyező papírt. Te is megosztanád szüléstörténeted? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre.

A babát akartuk, szerettük volna, hogy legyen, és nagyon vártuk. Igen könnyen teherbe estem, a terhesség minden szempontból problémamentes volt, ha eltekintünk a felszedett 20 kilótól, bár annak nem csekély része víz volt, merthogy az utolsó 1-2 hónapban rettenetesen megvizesedtem. A kellemetlenségeket tekintve, azt hiszem, terhességem alatt mindössze ezeket tudom összeszedni: hányás nem volt, csak sok - „most úgy érzem hányni fogok, aztán egy nagy böff” - már elnézést - , továbbá az utolsó, 9. hónapban a két kezem hüvelyk-, mutató- és középsőujjának első perceit egyáltalán nem éreztem, elzsibbadtak, fogni nem tudtam velük. A vége felé sokat horkoltam, ez engem csekély mértékben zavart, férjemet már annál inkább.

Vidéki nagyváros mellett élünk, nagyváros megyei kórházában történtek a születés körüli események. Péntekre voltam kiírva, szerda hajnalban kis fájásokra ébredtem, aztán el is aludtam azonmód. A fájások a nap folyamán visszatértek, nem voltak túl erősek, kb.15 percesek, minden mindegy alapon azért szerda este bementünk a kórházba, megkérdezni, hogy ez már az lesz-e, amit várunk. Az ügyeletes doki megvizsgált – volt fogadott orvosom, de őt csak akkor akartuk értesíteni, amikor már biztosak voltunk a dolgunkban – nagyon kedves és normális volt, közölte, hogy ha engem megnyugtat, maradjak bent éjszakára, hátha reggelre lesz belőle valami. Mondtam oké, felvettek a nőgyógyászatra – nem a szülészetre – egy kétágyas szobába, ahol a szomszédos ágyon egy olyan kismama feküdt, akinek nyitva volt valamennyire a méhszája. Tekintettel arra, hogy a fájásoktól aludni nem tudtam, szomszédot zavarni nem akartam, a kórház folyosóján sétálgattam magamban a villanyfényben – férj hazaküldve, aludjon még – ez eltartott reggelig, amikor a fájások némileg csökkentek. Reggel doki megvizsgált, hazaküldött, valami hülye szöveggel a zárójelentésen, hogy „fájástevékenység megszűnt” stb. pedig dehogy.

S lőn csütörtök, egész nap folytatódtak a fájások, kitartóan, kb. 10 – 15 perces időközönként, még egész elviselhető erősségben. Estefelé eltávozott a nyákdugó, amit örömmel konstatáltam, „Há-há, végre lesz már valami!” felkiáltással. Éjjel 2 órakor vécére indultam, amikor hirtelen összepisiltem magam – nem, nem néztem meg milyen színű, szagú volt, pedig ezt később a kórházban számon kérték rajtam. (Asszisztensnő kérdezte.) Szóval azt hittük elfolyt a magzatvíz, ilyenkor, ugye, irány a kórház. Újabb ügyeletes doki, bunkó, mogorva, mint a pokróc, közli, menjünk haza, ez még semmi. (Tényleg pisi volt, nem magzatvíz.) Szerda reggel óta voltam ébren, csak megjegyzem – az alvásmegvonás kínzás, nem? Mondtam neki, nem megyek én sehova, szülni akarok. Tényleg nagyon akartam. Minden orvosi beavatkozás nélkül, természetes úton, de most már aztán nagyon. „Jó, felvesszük” – vállrándítás a doki részéről, és az éjszaka már a szülészeten folyt. (Később merengtem rajta, tényleg jobb lett volna hazajönni.) A felvételnél vizsgálat, borotválás, beöntés, branül a kézbe, a szokásos eljárások, nem kérdezik meg, kéred-e.

Mi nem privát szülőszobába kerültünk, kb. 3 db ilyen van, ott 4-5 ágy, paravánnal elválasztva, de arra azért figyelnek, hogy ha lehet, egyedül legyen a szülő nő az ilyen szülőszobában is. Éjszaka folytatódtak a fájások, most már férj jelenlétében, aki tényleg hatalmas lelki és testi támasz is volt, mivel majd letörtem a kezét az egyes fájásoknál – ugyanis a fájások felerősödtek, és gyakoribbá váltak. És eltelt az éjszaka, és lőn péntek. Reggel az ügyeletes doki megvizsgált – kb. 1 ujjnyi tágulás – aztán otthagytak minket. Délelőtt néhány szülésznő gyakornok szintén rajtam gyakorolt, bár őszintén engem ez kevésbé zavart, mint az, hogy senki nem mondott semmit – se biztatót, se mást, csak hagytak minket „fájni”. Egyszer egyik doki megkérdezte: „hány percesek a fájások?” mondtam neki, hogy „Fogalmam sincs, nincs órám” és tényleg, mérhetetlenül fáradt voltam, és csalódott, hogy még mindig nincs baba, pedig már mióta készül kijönni, azon kívül egy óra nem volt az egész szülészeten, ahol ezt mérni lehetett volna.

Mikor másodszorra zajlott le ugyanezzel dokival ugyanez a párbeszéd, aki közölte „Tudja, sokféle nő szül itt, de ezt még az iskolázatlanja is meg tudja mondani”. Hát persze, már csak ez hiányzott nekem, ha nem lettem volna olyan helyzetben, amiben mondtam, én is mondtam volna neki, „Persze doktor úr, meg az is igaz, hogy a diplomához intelligenciát nem mindig osztanak.” Végül férj belopta a mobilját és azon mértük, reggel 9-kor már 4-5 perces fájások – jó erősek voltak, vagy csak az erőm csökkent? Ekkor értesítették a dokimat, aki jött, megvizsgált, „Hát itt délre már baba lesz! Háromujjnyira kitágult.” felkiáltással örömködött. Oxitocint ajánlott, én nem kértem – mondom természetes módon szeretnék szülni. Baba délre nem lett, én pedig egyre fáradtabb, és fáradtabb lettem. 

Néha rám tették a szívhangmonitort, és 13 óra körül iszonyat gyorsak lettek a baba szívhangjai, a doki egyre idegesebb lett, végül már kézzel is próbált tágítani – szörnyű volt – végül megkérdezte: „Beleegyezik a császárba?” Sem lelki, se testi erőm nem maradt addigra, szülésznőm nem volt – ezt utólag nagyon bánom –, aki esetleg támogatott volna, férj félájultan hevert a kialvatlanságtól – mit mondhattam volna? „Igen.” Hozták a papírt, aláírtam, közölték, „Át kellene menni a műtőbe.” Kérdeztem: „Menni? Komolyan gondolják?” Jártányi erőm nem volt, az a 20 méter életem leghosszabb 20 méterének tűnt. Műtőasztalra fel, epidurális érzéstelenítés – semmit nem éreztem belőle, olyan hulla voltam, aztán eldőlés az asztalra és becsülettel bevallom, elaludtam a kimerültségtől és horkoltam, mint a vaddisznó. Azért próbáltam magam ébren tartani, „nehogy már átaludjam a gyerekem születését!” Szerencsére időről időre magamhoz térítettem magam és az alkalmas pillanatban is ébren voltam, 13.32-kor megszületett a várva várt kislány, 2870 g, 49 cm. Egy puszira odadugták az arcomhoz, „milyen szép!” mondtam, és elvitték.

Engem rátettek egy ferde ágyra – a matrac volt rajta ferde, állandóan rettegtem, hogy legurulok így félbénán – és levittek a megfigyelőbe. Ott annyian voltak, hogy csak az ajtóban volt hely, így mindenki nekivágta az ajtót az ágyamnak, aki be akart jönni. Néhány óra múlva feltoltak a kismamákhoz, én kifejezetten örültem, hogy egyedül lehetek az egyébként 3 ágyas szobában. Amikor már felkelhettem – szerintem ez este volt, - jött egy nővér, segített lemosni a hasamról a jód nagy részét a szobában levő csapnál – vécépapírt, szappant, betétet, törölközőt vinni kell, ott nincs – aztán felszólított, hogy sétáljunk egyet a folyosón, mert ez ilyenkor szükséges. Hát, kurva hosszú volt az a folyosó, legalábbis első este. A vécé a folyosó végén, persze, ugyanitt többszemélyes zuhanyzó. A vécében legalább kapaszkodó volt, meg akasztó, ami kellett is, ugyanis első napokban 2 szatyorral – pisis + véres – mászkáltam kifelé.

Ezután jött be újra a férjem, neki már odaadták a kislányt, aztán amikor elment, letette az ágy mellett levő kis, rácsos ágyba. Sajna a saját ágyamba nem mertem betenni a gyereket, nem volt oldala, féltem, hogy legurul rólam, mellőlem, így maradt a folytonos felkelegetés – ez ilyen sebbel, jó magas ágyról nem is olyan egyszerű mutatvány. A katétereket második nap kiszedték, a pisis nem fájt, a sebben levő viszont baromira, amikor csak úgy kihúzták belőlem. A nővérkék aranyosak voltak, a dokik elég magas lóról bántak a nőkkel. Öt nap után jöttünk haza. Segíteni csak akkor segítettek, ha kérte az ember, akkor viszont emberséges, barátságos hangnemben, kivéve egyszer, amikor megkérdeztem a szoptatós nővért, hogy miért fáj nekem a mellem, erre megfogta a mellbimbóm, megnyomta, aztán közölte: „Van itt tej, anyuka!” Igaz, hogy nem ezt kérdeztem, ezek után viszont semmit nem kérdeztem se tőle, se mástól. A pelenkázást nem mutatták meg, néhány napi szerencsétlenkedés után – egyszer szegény babára rászáradt a kaka – aztán belejöttem magamtól is. Pelenkát adtak, meg, ha valaki kért, mellszívót is.

Sajna a szülés után depressziós lettem jó néhány hónapig, és eltelt kb. 1,5 év, mire tényleg valódi és sok örömöt találtam az anyaságban. (Ekkora kezdte átaludni az éjszakákat a baba.) Addig csak voltunk, és persze, szerettem, vigyáztam rá – de élvezni az időt, amit vele töltöttem, nem tudtam.

Mondtam is a férjemnek, még egy 2-3 éveset, még ha dackorszak kellős közepén is van, szívesen bevállalok, de szülni még egyet, azt nem. Egyelőre biztos nem.

AnniPanni