Vasárnap éjjeli 1 óra. Minden előjel nélkül elönt a Niagara-vízesés, meglepetésemben csak egy „Ó!” szalad ki a számon. Férjem azonnal ugrik, igazából már hetek óta szerintem félálomban vegetál, annyira várja a fiát és minden éjjeli fürdőszoba járatnál kipattan a szeme, hogy hovamész-mitcsinálsz-nincsbajugye?
Mondom neki, hogy öltözzön, a fia rendes gyerek, előző napra volt kiírva, de megvárta, hogy megünnepeljük az apja születésnapját. Persze egész nap tettem-vettem, főztem, vendégül láttam, majd este kezdtem halványan gyanítani valamit, leginkább, hogy valószínűleg nem vagyok normális, mert még totál ki is takarítottam. Nehogy már a gyereket ne fényesre suvickolt lakásba hozzuk haza!
Szülésznővel egyeztetünk, mondja, hogy nem kell úgy sietni, nyugodtan szedjem rendbe magam, aztán majd ő is elindul és bentről értesíti a dokit. Állok a zuhany alatt és nézem, hogy megy össze a hasam, ahogy a bentlakó leengedte a fürdővizét. Mire kiszállok, mintha egy hónapot visszamentünk volna az időben, annyival kisebb a görögdinnye, amit cipelek.
A terhességem tökéletesen zökkenőmentesen telt, az első pár hét rosszulléteit leszámítva végig minden rendben volt, az utolsó hétig dolgoztam is. Bízom az orvosomban, nyolc éve hozzá járok magánrendelésre, kedves, mosolygós fazon, nem egy pátyolgatós típus, de mindig felveszi a telefont, vagy visszahív és remek szakembernek tartják. Ő ajánlotta a szülésznőt is. Bízom bennük - gondolkodás nélkül teszem a fiam és a saját életemet a kezükbe.
Kettőkor érünk a kórházba, üdvözült mosollyal lépek át a neonzöld „Szülőszobák” felirat alatt. A kocsiban már rám-rámjött egy-két fájás, de semmi komoly. Fiatal, szemüveges rezidens vizsgál meg és veszi fel az adataimat, majd egy nővér kísér át a hatágyas vajúdóba, ahol egyelőre rajtam kívül csak egy másik kismama fekszik. Bejön az ügyeletes szülésznő, és javasolja a férjemnek, hogy nyugodtan menjen haza pihenni, mert lévén fájásaim nem nagyon vannak és csak egy ujjnyira vagyok nyitva, ebből délután előtt nem lesz gyerek, hiába rövidült meg a méhnyak. Eközben a kísérgetős nővér próbálja bekötni a branült - harmadikra sikerül is neki. Addigra már két vénám pompázik a szivárvány színeiben.
A férjem végül tényleg hazaindul, nem látom értelmét, hogy mellettem üljön a stokin, azt tervezem, hogy még próbálok aludni kicsit és rápihenni az elkövetkező kihívásra.
El-elbóbiskolok, bár folyamatos a jövés-menés, érkezik még két kismama, és az ügyeletesek is jönnek vizsgálni mindenkit. Furcsállom, hogy úgy vizsgálnak, hogy ennyien jelen vannak, és azt is, hogy mindig valaki más vizsgál – lassan úgy érzem, hogy a büfés néni is bejön és kér egy terpesztést. Elhessegetem a gondolatot, hogy azt reméltem, szinte csak a fogadott szülésznő és fogadott doki vizsgál majd meg.
Hajnali négy órakor búcsút intek a nyákdugónak (eddigre a víznek már se híre, se hamva) és innentől intenzíven sűrűsödnek és erősödnek a fájások. Oldalra fekve próbálom átvészelni őket, és igyekszem lazán venni, messze vagyunk még a végétől. Nagyon kell pisilnem, a nővér (ez már egy másik) rossz néven veszi, hogy le kell kösse rólam a ctg-t, alig akar kiengedni pisilni. A mellettem lévő kismama próbálja győzködni, hogy őt meg engedjék el sétálni, mert fájás semmi, de tapasztalatból tudja, hogy a séta segít. Hosszas huzavona után elindul korzózni a folyosóra. Visszaérve az ágy szélén ülve pihegek, mennyivel jobb így, mint fekve meg sem moccanni a ctg miatt, konstatálom, mikor is egy újabb nővér érkezik, és gyakorlatilag rám parancsol, hogy menjek sétálni. Értetlenkedve nézem, nem én akartam sétálni és nem is akarok, köszönettel, csendben elücsörögnék itt az ágy szélén, ha lehet. Nem lehet, menjen sétálni, később nem lesz rá lehetőség. Hát jó, elindulok én is és a folyosó korlátjába kapaszkodva görnyedezem, nem tudom, miért jó ez, de végül is ők a szakemberek, csak tudják.
Elvesztem az időérzékem, fogalmam sincs, mennyit lépdelek, mert sétának nem nevezném, meg guggolok a folyosón, és azt sem tudom, milyen időközönként jönnek a fájások. Azt gondoltam, hogy ezt majd milyen evidens lesz, hogy méregetem, csak tudja az ember lánya hányadán áll. Hát nem. Óra sehol különben is, a telefonom meg a vajúdóban. Így hát a fogalmamsincsmennyi idő után visszamerészkedem az ágyam szélére ücsörögni. Épp ekkor érkezik a fiatal rezidens, aki felvett az elején, egy bozontos szemöldökű, goromba nővel. Ki lehet? Nővér? Orvos? Nem tudom. Kérdésemre, hogy hogy állunk, csak annyit vakkant oda, hogy jól haladunk, hiába szeretnék ennél konkrétabb információt, nem kapok. Rezidens doki mondja, hogy műszakváltás lesz, kedvesen kitartást kíván, majd még hallom, ahogy odaszól a bozontos szemöldökűnek, hogy figyeljenek rám, mert ebből még délelőtt baba lesz.
Most már tényleg rosszul vagyok, hívom a férjem, hogy jöjjön lassan, már szeretném, ha mellettem lenne. Fél óra alatt beér.
Reggel kilenckor végre megérkezik a fogadott szülésznőm is, aki nevetgélve mondja, hogy igazán rendesek vagyunk, hogy hagytuk pihenni. Nem tudok reagálni, épp lefoglal a soron következő fájás, és nem is értem igazán, hiszen nyolc órával korábban, éjjel egykor hívtuk…
Labda, bordásfal, kád, lehet válogatni a szülőszobai étlapról. Alig várom, hogy beállhassak a forró zuhanyba, a fogaim vacognak a hidegtől – nagyon megkönnyebbülök, amikor végre átmelegszem kicsit, térdelek a kádban, a férjem masszírozza a derekam és engedi a hátamra a forró vizet. Rövid időre átveszi a szülésznő ezt a szerepkört, így hamar oda a nyugodt hangulat, kelletlenül és durván vereti rám a zuhanyt, percek alatt tiszta víz a hajam, végül is eddig nem fáztam eléggé… Két fájás között még próbálok viccelődni, hogy hozhattak volna fürdőruhát, annyira úszik a fürdő, de hamar elszáll a jókedvem, amikor a szülésznő közli (nem tudom, hogy jött ez akkor oda), hogy epidurált már nem kérhetek, mert már úgyis késő. Kér, hogy szálljak ki, hogy tudjon nézni egy szívhangot. Minden rendben, de szerinte még gyorsíthatnánk a folyamaton egy-két órát, ha kézzel tágítana.
Bevillan, hogy a férjemmel átbeszéltem egy listát, hogy mik azok a beavatkozások, amiket semmiképp nem szeretnék. Beöntés? Ha ragaszkodnak hozzá nem gond. Gátmetszés? Első szülésnél gondolom elkerülhetetlen. Epidurál? Mindenképp, ha más nincs, akkor meg a bunkósbot. Fogó, vákuum? Inkább császár. Kézzel tágítás? Soha! A férjem csodálkozik is, amikor beleegyezem, biztos?, kérdezi. Mondom, persze, biztos. Azt hiszem, ez az a pont, amikor elvesztettem az önkontrollt. Kapaszkodjak nagyon, mondja a szülésznő, ez fájni fog, és fájás közben már nyúl is és tágít. Üvöltve könyörgöm, hogy azonnal hagyja abba, de nem teszi, nem értem, miért nem fogadja el, hogy meggondoltam magam, miért nem számít, hogy én mit akarok. Alig vagyok magamnál, mire befejezi a műveletet, ő pedig diadalittasan közli, hogy nyertünk kb. két órát. Hurrá, csak épp majdnem beledöglöttem.
Ettől fogva gyakorlatilag egy egybefüggő fájás vagyok, próbálok lazítani, levegőt venni, de úgy érzem, minden feszít, minden nyom, levegőt is alig kapok, és magamra sem ismerek, mikor az első kétségbeesett, artikulálatlan sikoly elhagyja a számat. Aztán még egy és még egy, amit megszámlálhatatlanul sok követ. Úgy érzem, szétrobban a medencém. Nem gondoltam, hogy ez ennyire cudar lesz, nem tartom nyápicnak magam, bírtam teljes napot szilánkosra tört karral zokszó nélkül, ez a fájdalom viszont rosszabb, mint amikor frontálisan ütköztem egy kisbusszal és beszorultam a roncsba. Akkor pedig azt hittem, sejtekre szakadok.
Tíz óra múlt és a doki még mindig sehol.
Még jó, hogy megbeszéltük, hogy résen lesz, mert bizony alaposan benne van a császár a pakliban. A férjem majdnem két méter magas és száz kiló, engem meg a hóna alá csaphat a negyvenhárom – na, jó, terhesen ötvennégy – kilómmal meg az alig százhatvan centimmel. Ráadásul sem ő, sem én nem születtünk kis súllyal.
Számtalanszor fel is merült korábban a császár-nem császár kérdés téraránytalanság miatt. Először megegyeztünk, hogy ha 3,5 kg fölöttire mérik a babát az ultrahangon, akkor „tuti császár”. Ezt hamar megugrottuk, négy kilóra saccolták. Gondoltam, oké, ha császár, akkor császár. A doki ekkor azonban azt mondta, hogy a súlybecslés sokszor nem jön be, így maradjunk abban, hogy ha 100 mm felett van a BPD, akkor viszont tényleg „tuti császár”. A 37. héten 96 mm-re mérték, nyilván nem nehéz rájönni, hogy akkor valószínűleg a 40. hétre ezt a lécet is ugorjuk. Ultrahangos mondta is, hogy szerinte ebből csaszi lesz. Nem csak ez számít, mondta ekkor a doki, hanem hogy én mennyire tágulok, egyezzünk meg, hogy „ha megy, megy, ha nem megy, nem megy”. Legyen így, bízom benne maximálisan.
Gondoltam, ennek így kimondatlanul is úgyis császár lesz a vége, de legalább nem siettetjük a gyereket, jöhet, amikor akar, semmi programozás, meg amúgy sem árt sem neki, sem nekem, sem a tejgyárnak egy kis vajúdás, aztán majd időben betolnak a műtőbe. Bízom a dokiban, minden rendben lesz.
Hát fél tizenegy és doki még mindig sehol, kínok között fetrengek a szülőágyon és kérdezem a szülésznőt, hogy ki fog-e férni a gyerek. Valószínűleg igen, hangzik a válasz egy flegma vállrántás kíséretében. Férjem kezét harapom, így próbálom elnyomni az üvöltést, és közben látom rajta, hogy megviseli, hogy nem tud segíteni. Arra gondolok, hogy milyen jó, hogy itt van velem, és milyen jó, hogy a nyáron diagnosztizált ráknak időben a torkára lépett és csak egy 20 centis vágás a nyakán maradt utána. A diadal nyoma.
Nyugodtan nyomjak, attól könnyebb lesz, hangzik az utasítás – nyomok is, de minek, mindjárt szétrobban a medencém. Könyörgöm, hogy vegyék ki, szülésznő rám szól, hogy ő bizony előre megmondta, hogy minden nőnél eljön az a pont, amikor császárért könyörög, szedjem össze magam. Férjemet is rendre utasítja, mert szerinte nem támogat kellően hatékonyan…
Tizenegy óra, mosolyogva berobog a doki. Eddigre teljesen kifáradok, révületben fekszem az ágyon, fájások sehol. Elmúltak a fájások, szekunder fájásgyengeség, hangzik az ítélet. Oxitocint neki.
Jeges rémület fut át rajtam, én ezt biztos nem bírom ki és ekkor látom, hogy a férjemnél is végképp elszakad a cérna. Miért most ért be a doktor úr, kérdezi. Nehezen járható a város, hiába van vasárnap, érkezik a válasz. Én eközben, mint aki megzavarodott motyogom tovább, hogy császárt szeretnék, beszélni már nincs erőm, így csak motyogok. Az oxitocin segítene, próbálkozik mosolyogva a doki. A férjem ekkor határozottan rádörren, hogy hallotta-e, hogy mit mondok, van-e akadálya a császárnak. Mintha víz alól hallanám, hogy szó szót követ. Hamarosan azonban megjelenik mellettem egy kedves arcú anesztes adategyeztetésre.
A következők mi vagyunk a műtőben.
Itt ülésben ismét rám törnek a fájások, a szülésznő teljes súlyával rám nehezedik, hogy lefogjon és az anesztes ne szúrjon mellé. Reszketve kérem, hogy várjanak, megint fájás jön, rettegek, hogy nem bírom ki mozdulatlanul. Sikerül beadni, fektetnek is az asztalra, rengeteg ember sürög-forog, férjem megérkezik és leül a fényképezővel a fejemnél. A kimerültségtől percekre nem vagyok magamnál, aztán megint észhez térek: érzem, ahogy vágnak. Fáj, fáj, fáj, mondom, de a férjemen kívül nem hallja senki, neki kell szólnia, hogy fáj. Kapok maszkot is, megint nem vagyok magamnál.
Mindjárt bekapcsolják rajta a szirénát, mondja a doki, amikor megint érzékelem a külvilágot.
Fél tizenkettőkor világra jött a fiam, de alig vagyok észnél, és azt sem hallom, ahogy felsír.
A szülésznő hozza oda hozzám a bebugyolált kis csomagot, puszilgatom össze-vissza, el sem hiszem, hogy végre itt van. A keze jéghideg és lila, a körmei feketék, nem értem a dolgot, és mint aki végleg bekattant, százszor is megkérdezem, hogy de miért ilyen hideg a keze? Senki nem válaszol. De miért ilyen hideg a keze?
Következő kép, hogy tolnak fel az őrzőbe. Hullafáradt vagyok és a fiam születésével járó örömöt a megkönnyebbülés hatja át, hogy túl vagyunk rajta, nem pedig az elégedettség érzése. Ennél jobb érkezést érdemelt volna a fiam.
Két táskával jöttem a kórházba, ebből az egyikbe a szülésznő bedobálta a szerinte az őrzőben legszükségesebbeket és felhozta hozzám. Alig köszönöm meg, ismét álomba ájulok.
Négyen állnak az ágyam mellett, és sietve tanakodnak valamin. Látom, hogy kapkodva még plusz tasakokat kötnek be a branülön keresztül. Nagyon sok vért vesztettél, valószínűleg vért kell kapnod, mondja nyugalmat erőltetve magára a szülésznő és emelik le rólam a takarót, hogy hozzanak helyette tisztát és többet és vastagabbat, mert hangosan vacognak a fogaim és rázkódik az egész testem. Mészárszék, gondolom, ahogy meglátom, hogy az egész testem alatt áll a vér, majd ismét álomba zuhanok.
Tudja mozgatni a lábát?, kérdezi órákkal később egy nálam is kisebb nővér, lecserélnék maga alatt mindent, mielőtt a család bejön, mert biztos rosszul lesznek, ha ezt meglátják, de egyedül nem tudom mozgatni. Persze, újból működnek a lábaim, amik eddig egy rongybabáéra emlékeztettek, próbálok együttműködni. Nagyon furcsa, hogy látom a rengeteg vért, de gond nélkül aludtam a tócsában, hiszen nem éreztem belőle semmit.
Egyenként jöhet be pár percre a nővérem, a férjem és a szüleim. Kérdezem tőlük, hogy milyen a baba és hogy minden rendben van-e, mert én alig láttam, alig foghattam meg, és azt sem tudom, hogy tényleg a nyakán volt-e a köldökzsinór. Eszembe jut az egyik utolsó ultrahang, amikor egy egész egyetemi csoport kéredzkedett be nézegetni, és egy arab doki törve a magyart magyarázott nekik. Érdeklődtem, hogy még mindig a nyakán van-e a köldökzsinór, amit előzőleg a férjem vett észre, de a másik ultrahangos magától nem mondta volna, mert ilyesmivel nem szokták ijesztgetni a kismamákat, inkább nem mondják meg.
„Nyákán, hásán, mindenhol, nyám problima”
- hangzik a válasz, döbbent arcomat látva egy diáklány próbál csak biztató mosolyt küldeni felém, de megnyugvást nem kapok.
Minden rendben a babával, nagyon cuki, mondja a család, én meg gondolatban kicipelem a követ a kertbe. Majdnem 3,6 kg és 56 centi. Örülnek, hogy hosszabban velük lehetett, mert a szülésznő engedte, hogy náluk legyen a folyosón – aztán viszont gyakorlatilag elfelejtett visszamenni érte, így egy arra tévedő csecsemős vette el tőlük és vitte fel az osztályra, felháborodva, hogy egy újszülöttnek nem itt van a helye.
Valószínűleg vért fogok kapni, mondom nekik.
Sokat nem tudunk beszélgetni, érkezik az apró nővér, hogy segít lezuhanyozni és aztán a férjem lekísérhet az osztályra. Nagy nehezen lezuhanyozom, nézem, milyen tangóharmonika lett a hasam és megkönnyebbülök, amikor rájövök, hogy a heget egyelőre nem látom, mert takarásban van a redők alatt. És a vérátömlesztés? – kérdezem. Hát ő úgy tudja, erre végül mégsem volt szükség.
Így fél hatkor lekerülök az osztályra. Elvonszolom magam a csecsemősökhöz, hogy kihozzam a fiam. Kérdezem a csecsemősöktől, hogy miért van ennyire szörnyen bevérezve a szeme, mondják, hogy a nagy erőlködéstől, ahogy próbált megszületni. Látogatási idő van, mások is kint ücsörögnek a dobozos babákkal, így a katéter-ridikülöm társaságában én is kitolom a folyosóra a férjemhez.
Gyönyörködünk benne és alig hisszük el, hogy végre itt van.
Sosem gondoltam, hogy a terhesség olyan, mint a pizzarendelés. Titkon persze reméltem, hogy azon szerencsések közé tartozunk majd, akire a férje ránéz és már útnak is indul a gólya, de nem voltak illúzióim. Pár hónap, gondoltam, és csak összejön. Aztán kiderült, hogy ez nem ilyen egyszerű, kivizsgálások sora, és a meddőség diagnózisa jött a férjem oldalán. Műtéttel talán orvosolható a probléma, akkor majd lombikkal biztosan sikerül, mondták neki. Műtét, lábadozás, és rá három hónapra ránk kacsintott a szerencse vagy Isten ujja, nevezze mindenki, aminek akarja, de ott volt a két csík a teszten. Alig hittük el. (Ha erről posztot írnék, az az emberségről, szakmai alázatról és profizmusról szólna.)
Erre gondolok, miközben nézem a békésen szundító fiamat, akit mintha álomporba forgattak volna, és elönti a szívemet a hála, hogy minden rendben életem férfijaival.
Reggel hétkor a doki toppan be a szobába, érdeklődik, jól vagyok-e. Nem időzik, kérdez és már megy is.
Napközben meglátogat a szülésznő is, mondhatnám, hogy azért, megnézze nem kaptam-e idegösszeomlást, de nem, bájcseveg, vihorászik, pénzére vár. Kérem, hogy magyarázza el, hogy mi volt ez a nagy vérzés, mert senkitől nem kaptam magyarázatot és szeretném tudni, hogy ez mégis milyen biológiai folyamat volt. Dobott egyet a méhed, feleli egy félmosoly kíséretében, mintha valami olyat mondott volna, amit még egy dedósnak is tudnia kéne. Ja, szép kis hátast dobott, gondolom magamban.
Másnap reggel ismét beugrik a doki, mosoly sehol, köszönés semmi. Hallom, aggódik a család, mondja. Igen, aggódnak, mondom. Mivel még mindig nem tudjuk, pontosan mi történt, egy orvos ismerősnél érdeklődtek, hogy ez mégis mi lehetett, de úgy látszik, hamar körbeért az infó… Hát csak ne aggódjanak, förmed rám a doki, majd mint aki jól végezte dolgát, távozik.
Pár óra múlva egy négyfős osztag szó szerint feltépi az ajtót, a rezidenssel az élen, aki a kezdet kezdetén felvett és figyelmes volt. Jól van?, kérdezik. Mondom, jól, mit tudom én, zöld vagyok, mint egy levelibéka, de biztos. Miért, hogy kell ilyenkor lenni? Jól vagyok, köszönöm. Borzalmas lett a vérképe, azonnal visszük le az ambulanciára, hagyja itt a gyereket. Nézek bambán, már hogy hagynám itt, nekem semmi bajom, köszönöm. Hagyja a szobatársnőre a gyereket, nem kell visszavinni a csecsemősökhöz, a nővérek lekísérik ultrahangra, mert félő, hogy azért veszített ennyi vért, mert bent maradt valami. Megfagy az ereimben az a kevés vér, ami még maradt.
Az ultrahangos pont úgy fest, mint Obelix a meséből, ugyanolyan jó kedélyű is. Rám fér a mosolygós ábrázata, eléggé be vagyok rezelve, mi lesz az ítélet. Nézi az ultrahang képet, a leleteimet, meg engem és a bajsza alatt csak annyit mormog oda egy döbbent fejcsóválás kíséretében, hogy
„Maga ebbe a szülésbe 1870-ben belehalt volna!”
Nem lát semmi vészt szerencsére, nem maradt bent semmi nem odaillő tartozék.
A két nővér, akit kíséretnek kaptam, visszakísér, a rezidens megvizsgál. Kérdezem őt is, hogy mondja már el, hogy mégis mi van, mert épkézláb magyarázatot még senkitől nem kaptam. Valószínűleg túl nagy volt a baba Önhöz képest, mondja. Kéri, hogy egyezzek bele a vérátömlesztésbe. Ez választás kérdése, kérdezem, azt gondoltam, ha kell, akkor kell. Intézik sürgősséggel a vért, addig ha elhagyom a szobát, szóljak a nővéreknek, hogy tudják, hol vagyok, nehogy valahol csak úgy bejelentés nélkül essek össze.
A lelkemre kötik, hogy a transzfúzió idejére és éjszakára visszaviszem a fiamat a csecsemősökhöz – vissza is viszem, elvégre ki tudja, mennyire leszek rosszul… Amikor a vér felének elfogyasztásánál tartok, feldúlva tolja be a szobába egy csecsemős dobozostól a gyereket, hogy miért hagytam ott nekik? Mihelyst meglátja, hogy épp vért kapok, visszavonulót fúj. Ezek után persze első dolgom, ahogy kihúzzák a tűt belőlem, hogy rohanok a gyerekért. Nincs az az Isten, hogy ott hagyjam.
Másnap reggel szokásos forgatókönyv szerint a doki toppan be. Magának vért kellett kapnia?, kérdezi döbbenten. Nem kevésbé döbbenek meg én is, hogy erről ő még csak nem is tudott. Azt mondták, rengeteg vért vesztettem és szörnyű a vérképem, mondom én. Szülésnél előfordul az ilyesmi, mondja olyan fejjel, mintha egy háromévesnek magyarázná, miért nem kaphat savanyúcukrot.
Nem igazán érdekel semmi, az tartja bennem a lelket, hogy két nap múlva mehetünk haza. HAZA. Mintha előző életem mérföldekre lenne.
A hazaindulás napján a leletekkel a kezemben battyogok vissza a szobámba végső kiadatásra várva. Nézem a zárójelentéseinket, gyerekkel minden rendben, és felkészülve, hogy végre megtudom, mi is történt, olvasom el a császármetszés okát: tocophobia - beteges félelem a szüléstől. Doki aláírása persze nem szerepel a zárón.
Ekkor azt hiszem, végképp megbotlok idegileg. Nyilvánvalóan betegesen félek a szüléstől, ezért vajúdtam vagy tíz órát és emiatt vesztettem vért és dobtam fel majdnem a bocskorom. Alig látok a pipától. Még van képük rám kenni az egészet!
Hát ezzel az emberrel én nem szeretnék még egyszer találkozni, az biztos. Egy hét múlva varratszedés? Nála biztos nem! Inkább elmegyek egy ismerős dokihoz, a varratokat majd ő kiszedi.
Tervezett megjelenésem napján számítok rá, hogy a doki asszisztense rám csörög, esetleg elfelejtettem-e varratszedésre menni? De nix. Nada. Semmi.
Egy hét múlva csöng a telefonom, a doki az. Hogy reagálok én? Ahogy egy intelligens, írásban-olvasásban járatos felnőtt nő: nem veszem fel a telefont. Többször is hív, pár nap alatt az asszisztense is próbálkozik, én meg hagyom, hogy csöngjön a telefon. Előbújik belőlem a kisördög és boldogan képzelem el, hogy esetleg aggódik, hátha nagyobb bajom van. Hadd aggódjon egy kicsit – úgy gondolom, megérdemli.
Négy nap múlva veszem fel a telefont. Kár azért a pár percért is, így utólag. Megtudom, hogy szerinte meg tudtam volna szülni a gyereket, de emberileg (!) nem voltam rá alkalmas és hogy az egyetlen dolog, amiért felelősséget vállal, az a császármetszés. Az pedig rendben zajlott, nem? Neki különben sem szóltak időben, hogy be kellene mennie a kórházba. A vérzés? Hogy miért csak két nap múlva kaptam vért? Az nem mindegy? Lényeg, hogy az intenzíven kezelték a dolgot, és elállították a vérzést.
Továbbra sem tudom tehát, mi történt, azt viszont igen, hogy emberileg nem vagyok alkalmas szülni és valójában hálásnak kéne lennem, hogy a XXI. században az egyik legjobbnak nevezett kórházban nem hagytak elvérezni. Csodás.
Nem hagy nyugodni a gondolat. Csak kell legyen valami normális orvosi elnevezése ennek a jelenségnek. Nem tűnik túl hivatalosnak „a dobott egyet a méhem” diagnózis.
Az internet a jó barátom: végre megtalálom a diagnózist. Szülés utáni méhelernyedés okozta vérzés.
„Az ernyedt méhizomzat nem képes a szülés után megnyíló erekből származó vérzés csillapítására. A szülés utáni komoly méhvérzések 80%-a atoniás eredetű. (…)Okok: A méh kifáradása elhúzódó szülés miatt, melynek oka a téraránytalanság (túl nagy magzat, szűk medence) (…) forszírozott szülésvezetés, stb. A méh idő előtti kifáradásának előjelei a fájásrenyheség, elhúzódó tágulási és kitolási szak, hüvelyi szülésbefejező műtét (fogóműtét, vákuum extrakció) szükségessége, stb.(…) Prognózis: A korszerű gyógyszerek birtokában ma már jó. Régebben az anyai halálozás többsége atonia következménye volt. Megelőzés: Fontos a téraránytalanság korai felismerése és a császármetszés időben történő elvégzése.”
Tanulság? Azt hiszem, a férjem megmentette az életünket azzal, hogy gyakorlatilag kikövetelte a császármetszést. Mi lett volna, ha nem apás szülés? Vagy ha az ügyletben lévő rezidens két nap múlva nem veszi észre, hogy vért kell kapnom? Mi lett volna, ha beszorul a fiam? Mit számít a dokinak egy kis oxigénhiány… Két liter vért vesztettem, és mint az utólag kikért kórlapból kiderült, 60/30 volt a vérnyomásom. Egy csomó mindenre egyáltalán nem emlékszem, pl. arra sem, hogy a folyosón még a kezembe adták tíz percre a fiamat… csak a férjem által készített képek örökítették meg emléknek. Emberileg nem voltam alkalmas…vagy inkább a doki nem az a szakmájára. Eltussolni a hibázást gusztustalan és etikátlan dolog. A rezidens jobban figyelt rám, mint a fogadott orvosom és a fogadott szülésznőm. Ráadásul a zárójelentés sem fedi a valóságot. Azóta is foglalkoztat, hogy vajon a dokik és a szülésznők felmérik-e, hogy a legnagyobb bizalom a világon az, amikor egy szülő nő a gyereke és a saját életét a kezükbe helyezi? Lehet-e ezek után bízni az egészségügy döntéskészségében? És egyáltalán… mi lett volna, ha…?
De végül is igaza van a dokinak, a császármetszés jól sikerült: tangóharmonika hasam alatt pár nap után volt merszem megnézni a heget. Szép vágás, a két végén felfelé kunkorodva. Mosolyog a medencém.
Most már mosolygok én is. Jól vagyunk.
Nóri
