A történetem időszámításunk előtt kezdődik, legalábbis úgy érzem. 26 évesen tört rám az érzés: babát AKAROK! A férjem türelmesebb lett volna, de beleegyezett, legyünk rajta az ügyön. A nőgyógyász az esedékes rákszűrésen annyit mondott a tervemre, hogy fiatal vagyok, ilyenkor jön a baba hamar, nem kell semmilyen előzetes vizsgálat. Ettől azért én többet akartam tenni az ügyért, mert volt a környezetemben elég példa arra, hogy évek teltek el, mire kiderült, hogy a leendő apa steril, vagy hogy anyuka hormonjai elszálltak az égbe.

Egy családtervező központban kötöttünk ki. Hőmérőzés, spermavizsgálat, rendben vagyunk. A 3. és 21. napi hormon-eredményeim azonban nem érkeztek meg azóta sem (cirka 9 év telt el). (Állítólag anyagi gondjai voltak a központnak és mivel nem fizettek, a labor visszatartotta az eredményeket, vagy meg sem csinálta a vizsgálatokat…)

Találtam másik orvost, másik intézményt, lett hormoneredményem, amivel elmentem egy magándokihoz inkább, egy specialistához. Akkor már egy éve nem estem teherbe. Az eredményeimmel ugyan nem volt gond, de 3 inszemináció következett. Ahogy ez lenni szokott, az interneten képeztem magam, ott bukkantam rá arra is, hogy azért egy petevezeték-átjárhatósági vizsgálat sem ártana. Mivel az inszemek keményen fizetősek voltak magánúton, nem akartam, hogy vaktában lövöldözzünk. Elmentem egy kiszemelt lombikra specializálódott intézménybe, ahol elvégeztettem az átjárhatóságit (eredmény negatív), meg ha már ott voltam, egy inszemet is, a negyediket. Persze nem ugyanazon a napon…

Az ötödik inszem miatt visszamentem a magánorvosomhoz, mert egy hcg injekcióval támogatott verziót ajánlott, mondván a megtermékenyülés általában megtörténik majd’ minden hónapban egy nőnél (ha nem védekezik), csak nem marad meg a baba. A mesterségesen beadott hcg miatt viszont nem jön meg a menstruáció, és ha van ott valaki, szabadon fejlődhet. És bizony meg is maradt ezután az inszem után a pöttyöm, de lassan fejlődött. Ma már persze tudom, hogy nem véletlen, hogy nem marad meg egy baba. Nyolchetesen vesztettem el spontán, de még szívhangja sem volt, csak egy „embriócsomó”. Na, ekkor még lendületből feláll az ember, csak a CÉL villog a szeme előtt. Inzulin-rezisztencia vizsgálat, szintén az internet javaslatára. Negatív.

A 6. inszemet már csak a protokoll miatt végeztettem el, alig vártam, hogy lombikozhassak. Akkor két éve vártam már a babaáldást. (Talán nem sok, de nem kell magyarázni, hogy ez milyen hosszú is tud lenni.) És ott a várólista a lombikhoz. Fél év. Addig is újabb spermavizsgálat, AIDS-teszt, stb. És az eredmény: 5 szép blasztociszta, 3 fagyasztóba, 2 a pocakba. Két hét múlva vérvétel, emelkedett hcg, de elég alacsony. Ismétlés két nap múlva, hcg tovább emelkedett. Újabb két hét múlva ultrahang, két baba (embriócsomó), terhesség 6. hete, szívhang(ok) még nincsenek. Mehetek nyaralni? Persze. Fürödhetek a Balatonban? Persze. Már a nyaralás alatt barnázni kezdtem. Hívtam az intézményt (a doki elérhetetlen telefonon ezen a helyen), az asszisztens annyit mondott, belefér, lehet, hogy a progeszteron golyócskák okozzák. Hiába próbáltam pozitív maradni, éreztem, hogy baj van. Az újabb ultrahang sem mutatott szívhangot, sőt, a petezsákok üresek voltak, pedig már 8 hetes terhes lettem volna. A lelkem meghalt a vizsgálóasztalon.

„Azonnal kérem vissza a lefagyasztott 3 blasztocisztámat!”

Újra csak villogott a CÉL, és mint egy robot, mentem tovább. Beszúrtunk még egy genetikai vizsgálatot, elvégre két vetélésen voltam túl. Negatív. Egy rendes menstruációt kellett várni, és visszakaphattam volna a „fagyibabáimat”, de nem ébredtek fel. Amikor megkaptam a telefonhívást az intézményből a hírrel, már úgy éreztem, hogy nem lehet kibírni a fájdalmat. Ó, dehogynem!

Bejelentkeztünk a második lombikra. Minden rendben volt, szerencsére mindkétszer jól reagáltam a stimulálásra, 13 leszívott pete, de a fele sem indult fejlődésnek, így egy kicsit megijedtem. A beültetéskor jött a doki, hogy két szép blasztocisztánk van. CSAK KETTŐ? – gondoltam.

Pedig elég volt azt a kettőt cipelnem majd’ 9 hónapig. Igen, velem maradtak! A hcg ennél a terhességemnél már nem volt alacsony (persze felmerül a kérdés, hogy a dokim miért nem foglalkozott ezzel az előző lombiknál, amikor szintén ikrek esetén annyira alacsony volt), de a boldogság már nem akarta engedni, hogy visszanézzek és számon kérjek.

A gyerekeim egészségesek, mind a három év kínját feledtették és boldog vagyok, hogy ők megszülettek. De én botor, az óvodás „nagyok” mellett elkezdtem vágyni még egy harmadik gyerekre. Mert szeretek anya lenni, mert szeretem a babaillatot, és mert úgy érzem, hogy van még hely a szívünkben, életünkben egy harmadik óvodásnak, kisiskolásnak, kamasznak, felnőtt „gyereknek” is.

Rábíztuk a sorsra, és pár hónap alatt teherbe estem, spontán. Nyolchetesen jutottam el dokihoz (a mai egészségügyi ellátás helyzetét nem akarom itt boncolgatni), magánrendelésre. Hét hetesnek megfelelő méret, szívhang rendben, minden oké, két hét múlva kontroll. Héthetes? A gyanú beszivárgott a zsigereimbe. A két hét múlva esedékes vizsgálaton ott volt a baba, kicsit nőtt is az előző vizsgálat óta, de már nem volt szívhangja. Meghalni sem tudok a vizsgálóasztalon, hisz tudtam, éreztem előre. És ott várt a két életvidám gyerekem, nem hagyhattam el magam. Ezt a kínt ennyire kicsi gyerekekkel nem lehet megosztani.

A műszeres befejezés előtt kiderült, hogy a vérszegénységem olyan mértékű, hogy csoda, hogy járok. (Mindig azt hittem, hogy az alacsony vérnyomásom miatt szédelgek.) Vizsgálat vizsgálatot követ. A diagnózis: gluténérzékenység! Mégis mióta? – kérdezem az orvost. – Így született! – válaszol.

Azt éreztem, hogy gyilkos vagyok. Felelőtlen anya, aki nem volt elég körültekintő. Hogyhogy erre nem találtam rá az interneten? Hogy nem bukkantam rá, hogy akadályozza a teherbeesést, a terhesség kihordását? Hogy nem raktam össze a picike tüneteket, hogy ilyen problémám van?

Aztán az agyam állj!-t parancsolt és eszembe jutott, hogy az orvosoknak ez lenne a feladatuk. A gyerekorvosomtól kezdve a bőrgyógyászokon át senkinek nem jutott eszébe ez a lehetőség 35 év alatt.

Ezt az egyszerű vérvizsgálatot én ma kötelezővé tenném Magyarországon. Mert főleg a nőket érinti, és mert annyi tragédiát meg lehetne előzni vele. Ezért írtam meg a történetem. Hátha valakinek segítek!

Harmadik gyerekem azóta sem született, bár igazából hatnak vagyok az anyukája.

Hopes