Azért gondoltam, hogy billentyűt ragadok, mert komolyan kíváncsi lennék a ti véleményetekre, gondolataitokra, érzéseitekre. Ha kismama, anyuka társaságban érdeklődöm, mindenkitől a sablonos választ kapom, de ez nekem gyanús. Talán az internet névtelensége segít felfedni a valódi érzéseket, hozzáállásokat, és talán kiderül, nem is vagyok annyira elcseszett anyuka.
Kezdjük az elején.
18 éves korom óta dolgozom, alapvetően szeretek önálló lenni és dolgozni. Még szakmám is lett, két diplomám, két idegen nyelven beszélek. Lett csodás férjem, egzisztenciánk, és úgy döntöttünk, jöhet a gyerek is. Aztán a Kismanó úgy döntött, akkor jelentkezik, amikor anyának pont nincs munkája. Ritkán történt ilyen, épp ezért inkább csak „két projekt között” néven szoktam aposztrofálni a dolgot. De ha már így esett, így esett. Gyakorlatilag a munkanélküliségből mentem el szülni, vagyis a terhesség mind a 9 hónapját itthon tölthettem. Néhol bevállalt munkákkal, hogy legalább bevétel is legyen, meg én se unjam magam halálra.
Aztán 9 hónappal később megszületett a kislányunk. A kezdeti, elsőgyerekes bizonytalankodás, hormonbomba és minden után végül szuperül összekovácsolódtunk, iszonyú szerencsénk van vele, de valószínűleg rá is érezhettünk a dolgokra, hamar jó lett az együttműködés, a ritmus, megy az élet csodásan.
Kismanó most töltötte be az első életévét, és nekem pont lett is egy megbízásom itthonról, amit most már végre legálisan űzhetek (vivát gyed extra), így az alvásidejében (kora reggel, délután, késő este) itthonról dolgozom. Általában összejön így napi 4-5 óra. A maradék időben (kb. 2x5 óra) pedig együtt vagyunk. Délelőtt kettesben, délután általában már apával.
A minap néztünk apával egy kis Két pasi meg egy kicsi epizódot és az alábbi részletet engedjétek meg, hogy a részből kiragadjam:
No, az én gondom az, hogy én kábé így érzem magam, nap-nap után, mint szegény Walden.
Nem, a lányom nem nagy mozgásigényű. Nem, nem hangos vagy kiabálós. És még csak egyéves, nem hét, mint a felvételen. De azzal telik el a szabadidőnk, hogy vagy játszóterezünk, vagy otthon építőzünk-zenélünk-bújócskázunk-macizunk-olvasunk-képeketnézünk-ésatöbbi-ésatöbbi.
Néha, ha főznöm kell, jön ő is, és nézi az etetőszékéből.
De nekem ez így baromi unalmas. Amikor csak jó idő van, megyünk, napi kétszer játszóterezni, ahol még csak libikókázni tud vagy a tűzoltóautóban állni. Egy másik játszótéren esetleg hintázni (még csak most kezdett el totyogni, kapaszkodva). Ha nincs jó idő, akkor a fenti tevékenységeket űzzük a szobában. És ez megy minden nap.
Ez csak nekem kiborító? De most komolyan! Ha mélyen magatokba néztek, mindenki őszintén imádja a napokat, órákat ilyen jellegű dolgokkal eltölteni? Szeretem, sőt, imádom a lányomat, baromi jó természete van, és baromira aranyos, jópofa dolgai vannak. De tényleg azt érzem, hogy azért vagyok, hogy szórakoztassam. És igen, emiatt szeptembertől elgondolkodtam a bölcsin is, legalább egy fél napra.
A fent említett kismama és anyuka közösségben mindenkin látom, a jaj, de jó, hogy egész nap együtt lehetünk, és legalább 3 évig vele akarok lenni napi 24 órát, és csak vele játszani egész nap, stb.
Sajnálom, de én nem. Nem akarok napi 4-5-6-8 órát gyerekjátékkal tölteni. Néha már azt érzem, hogy annyira gépiesen nyúlok a gyerekkönyv után, hogy már Kismanó is megérzi…
Ha néha-néha elszabadultam egész napra otthonról, akkor olyan öröm volt vele este találkozni! Úgy imádtam, hogy végre az egész napos különlét után azt az 1-2 órát egymással tölthettük! De ha napi 24 órában vele vagyok, akkor annyira gépessé válik az egész. Még a „hiányzik” érzést sem tudom vele megélni. És igen, napi 1-2 óra gyerekezés, babázás annyira jó! De nekem túl sok ez napi 8-10 órában…
Komolyan: valóban mindenki széles vigyorral élvezi a napi többórányi gyerekes programot? Tényleg? Én vagyok ennyire elcseszett? Vagy azért más is megtapasztalta ezt az érzést?
mimami
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
