Sokak szerint a nyelvtanulás terén az anyanyelvi környezet megteremtése a kulcs. Ha nem vagyunk olyan szerencsések, mint a vegyes házasságban élő szülők, az egyetlen megoldás (a megfizethetetlen magán óvodákon/iskolákon kívül) a külföldi nyelvi tábor, vagy iskolaév lehet. Az iskolaév kicsit hosszú és szintén költséges. Meg aztán hogyan integrálódik vissza a gyerek, ha hazajön?

 

Marad a külföldi nyelvi tábor. Tegyük fel, hogy a családi nyaralás terhére sikerül összespórolni azt a nem kis összeget, amibe egy átlagos ilyen – jelen esetben mondjuk angliai - kiruccanás kerül. Több száz lehetőséget kínálnak az erre szakosodott utazási irodák. Nehéz a választás. És vajon biztosan megéri? Abban biztos lehetek, hogy a gyerek jól fogja érezni magát, hiszen hasonló korú külföldi fiatalokkal lesz körbevéve. Nyaralásnak is kiváló lesz, mert a legtöbb ilyen tanfolyam tengerpartokon, vagy épp az izgalmas Londonban van. Önállóságot is tanul a gyerek: egyedül kell utaznia és boldogulnia. Arról azonban nem vagyok meggyőződve, hogy a sok külföldi – hasonlóan tanulni érkező és akcentussal beszélő - diáktárs között valóban megtanul angolul. (A szerkesztőség szigetországot sokat megjárt tagja csendben megjegyzi: ha peched van, heteket tölthetsz el sokszáz fontért olyan környezetben, ahol tanfolyamtársaid görögök, spanyolok, lengyelek vagy litvánok, a kis kávézóban albán lányok szolgálnak fel, az étkezdét törökök vezetik, a takarító néni múlt héten érkezett a Fülöp-szigetekről, és mindenki körülbelül a pidgin+1 fokozatnál tart - a BBC-t pedig itthon is lehet nézni)

A legjobb lenne csemetémet kiküldeni egy igazi brit családhoz, ahol csak angol szót hallana. Megismerné a szokásaikat, belemerülhetne kicsit a kultúrába is. De hol találok ilyet? Vagy ha találok, hogyan lehetek biztos abban, hogy rájuk bízhatom szemem fényét? És mi lesz, ha mégis honvágya van és segítségre szorul?

Erre a dilemmára talált megoldást a „Hello Anglia!”  program, amit három – hosszú évek óta Angliában élő – magyar hozott létre. Egyik ismerősöm idén nyáron küldte el a programra 17 éves lányát, aki csupa pozitív élménnyel tért haza.

A program lényege, hogy abban az időszakban, amikor Magyarországon már nyári szünet van, de a brit iskolákban még tart a tanítás, a résztvevő diák néhány hétig angol életet él: a program szervezői leellenőrzött angol fogadó családnál helyezik el és angol iskolába íratják be, ahol - amellett, hogy bejár az órákra - a tanárok segítőjeként kisebb feladatokat is kap a fiatalabb diákok körüli teendőkben. A számomra megnyugtató dolog az egészben, hogy minden gyerek mellé magyar anyanyelvű mentor is „jár”, aki folyamatosan figyelemmel követi a gyerek boldogulását, de csak akkor avatkozik be, ha valami gond van. A másik nagy előnye a programnak, hogy a segítői tevékenységről a helyi iskola igazgatójától még oklevelet is kap a gyerek, amit – ha külföldi továbbtanulásban gondolkodik – később előnyére felhasználhat.

 

A programnak persze van hátránya is. Nem jelentkezhet akárki. Csak olyan 13-17 év közötti tiniket várnak, akik már alap szinten tudnak angolul. (Nyilván meg kell értessék magukat a családdal, tanárokkal.) A másik dolog, amit érdemes tudni, hogy itt aktívan nem tanítja nekik a nyelvet senki. Nincsenek nyelvóráik. Az ragad rájuk, amit kihoznak a mindennapos kommunikációból a fogadó családjukkal, diáktársaikkal és a tanáraikkal.  Egy talpraesettebb gyereknek azonban ez talán nem akadály.

Barátnőm lánya elmondása szerint a legjobb az egészben az volt, hogy tényleg úgy érezte, része az ottani mindennapoknak. A fogadó családdal reggel együtt reggeliztek, mentek iskolába és közben a két kutyát is megsétáltatták (az angolok nagy kutyabarátok). Az iskolában a kisebbeknek megtanított pár magyar szót és reggel már sziával köszöntek neki. A tanárok megbíztak benne. Legjobban a kézműves órákat élvezte, amikor segíthetett a kicsiknek rajzolni, álarcot készíteni. Közben persze bejárt néhány órára is. Szókincs szempontjából a történelem és az irodalom óra volt a leghasznosabb. Kapott külön házi feladatokat is. Kérdésemre, hogy szükség volt-e a mentor segítségére, Bogi azt mondta, hogy a reptéri transzfer és a kezdeti bemutatkozáson túl nem kért segítséget, de jó volt tudni, hogy ott van valaki, akihez fordulhat. Azt is mondta, hogy a fiatalabbak (13-14 évesek) szerinte jobban igénylik az ilyen segítséget, mert hamarabb honvágyuk támadhat.

Mivel Bogi már az idősebb résztvevők közé tartozott, érdekelt, hogy nem volt-e zavaró, hogy fiatalabbakkal volt együtt az iskolában és nem gimnáziumba járt. Meglepő volt a válasza, miszerint neki pont ez tetszett. Bátrabban mert beszélni a fiatalabbakkal, akik kicsit fel is néztek rá. Barátnőm pedig nyugodtabban engedte el a lányát, mondván nagyobb biztonságban érezte őt így. De nem volt hiány kortársban sem. A fogadó család két gyereke közül a nagyobb lány egykorú volt Bogival és többször elvitte őt magával, például dráma szakkörre.

Óriási különbség egyébként nincs egy iskolást (vagy iskolásokat) nevelő brit és egy magyar család közt. Talán az egyenruha, ami egyszerűbbé teszi a reggeleket és csökkenti az iskolai rivalizálást. Meg a kaja: itt elterjedt a "lunch box", azaz itthon csomagolt ennivaló a suliba. Sok az ételallergiás és a válogatós gyerek, de némelyik iskolában van meleg ebéd is. Nem nagyon van a magyar értelemben vett tankönyv sem, inkább fénymásolt anyagokat/lapokat kapnak, illetve közös könyveket használnak bent az iskolában. Így az iskolatáska nem olyan nehéz, és nem is kell annyit költeni tanszerekre. Sok a közösségi/önkéntes aktivitás és sokat sportolnak is. Sokkal több évközi szünet van, viszont a nyári jóval rövidebb.  Inkább maga az iskolai élet és az oktatás különbözik. De az egy külön történet!

Barátnőm lánya annyira megszerette a fogadó családját, hogy már meg is beszélték, hogy jövőre is megpróbálnak találkozni – talán épp Magyarországon. Állítólag ugyanez történt egy másik magyar diákkal is, aki szintén idén nyáron vett részt a Hello Anglia programon. Ő skype-on keresztül kérte édesanyja instrukcióit a gulyás készítéshez, ami olyan jól sikerült, hogy végül a két család az éteren keresztül összebarátkozott.

Ezek azok az élmények, amik – szerintem – színessé és életszerűbbé teszik a nyelvtanulást. Valószínűleg nem várhatunk ettől sem csodát, de az biztos, hogy akit ilyen élmények érnek, az –Bogihoz hasonlóan – szívesen folyatatja a nyelvtanulást hazatérte után is. És nem csak a papír miatt.

 

Gamma

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?