Nem kell megütni a másikat ahhoz, hogy erőszakosak legyünk - avagy a Guardian-cikk margójára
A félreértett, lepisszegett, félretájékoztatott, eddig ismeretlen fájdalommal küzdő nő, meg holtra fáradt vagy alulfizetett orvos, vagy aki már idős-kiégett és elment mellette bizonyos szempontból a világ (még ha szakmailag nagyjából teszi is a dolgát), és megsértődik azon, hogy ő kidolgozza a belét (tényleg) a lehetetlen körülmények közt (tényleg) és lám, ez a hála. Miközben a valóság ennél bonyolultabb.
Láthatóan elszabadultak az indulatok a múlt heti Guardian-cikk apropóján, bevallom, teljes mértékben nem tudtam követni a kommentfolyamot. De az még így is látszott, hogy egyrészt nagy a fogalomzavar, másrészt sokan tagadják, hogy akkor is lehet rosszat csinálni, ha jót akarunk - és nem kéne megsértődni, ha valaki ezt egyszer elmondja nekünk. Az is meglepett, még mindig hányan ragadtunk bele, abba, hogy „velem így történt, mással se történhet akkor másként”, vagy hogy „nekem így volt jó, akkor így lenne a legjobb másnak is”.
A POSZT ELŐZMÉNYE
Erőszak a szülészeten - te is hallgatsz róla?
Ahogy a munkahelyi vagy nyilvános terekben elkövetett abúzusok is lassan nevet kapnak, hasonlóképp kap nevet a „szülészeti erőszak” is.
Tovább>>>
És a már megszokott élmény: elvileg iskolázott, felnőtt családapák-családanyák, esetleg felelős beosztásban dolgozó orvosok állnak le névtelen nickeknek útszéli stílusban beszólni – pusztán azért, mert nem értettek egyet azzal, amit épp mondott. A tiltások és moderációk nagy része alighanem a „hogyan” miatt történt, amitől már nem is érzékelte az olvasó a „mit”, vagyis hogy milyen véleményen is volt a komment írója. Volt, aki levelet írt, hogy mi történt, ő nem is használt sértő kifejezést egyik kommentjében sem – hogy utána odaszerkesszen ugyanabba a bekezdésbe két indulatos gorombaságot is. Ijesztő látni, hogy bármilyen minimális vagy vélt „érdeksérelem” esetén hányan akarnának azonmód tankkal nekimenni a másiknak, ha lehetne.
Bár az angol cikk szándékosan főleg az európai kultúrától távol eső vidékekről hozta az igazán durva történeteket - Fekete-Afrika, Novoszibirszk és hasonló helyek szerepeltek a beszámolókban, az indulatos reakciók nekem azt mutatták: itthon se olyan egyértelműen pozitív a kép, miközben az orvosszakma egyes képviselői re elkeseredetten védekeznek: mi ellen is? Hiszen őket is érik naponta verbális, néha pedig kifejezett fizikai inzultusok is, nem tűnt el mindennapi gesztusainkból az erőszakos viselkedés. Egyértelmű, hogy aki rátámad az orvosra, nővérre, aki magából kikelve ordítozik a folyosón, azt - teljesen jogosan - elviszi a rendőr, vagy legalábbis kidobják az intézményből. Kevésbé egyértelmű, oké-e nyitott ajtónál kézzel méhszájat tágítani, fehér köpenyben, hajnali fél kettőkor reccsenni rá a friss császársebes, első szülő nőre: hallgattassa már el azt a gyereket valahogy. Vagy egy tétova kérdésre annyit bökni oda:
„Na, szép, még ezt sem tudja?”
Nem kell megütni valakit ahhoz, hogy végigtapossunk rajta, főleg kiszolgáltatott helyzetben, de a felesleges testi kínokat se ússza meg mindenki. Itthon is vannak még orvosi eljárások, amelyek nagyjából harmadfokú fizikai bántalmazással érnek fel, ezért sok helyen már nem alkalmazzák őket, főleg nem rutinszerűen. A kézzel való méhszájtágítás, a szülő nő hasán ugrálás, az érzéstelenítés nélküli, órákig tartó „stoppolás” egyike sem olyasmi, aminek köze van a szó szoros értelmében vett életmentéshez, amikor elmondhatjuk, a cél szentesíti az eszközt - a modern szülészeti protokollok az előbb említett eljárásokat abba a kategóriába sorolják, amelyek elkerülhetőek és több kárt okoznak, mint amennyire hasznosak.
Rengeteg kedves, katartikus, vagy épp lehengerlően vidám szüléstörténetet is kap ez a blog hétről hétre. A fájdalom ellenére a többségnek nem traumatikus, hanem meghatározó és pozitív élmény a szülés, amihez hozzájárul a hivatásos és nem hivatalos segítők támogatása. De ne hallgassuk el, hogy időnként mesélnek olyasmiket is, amitől megdöbbenünk vagy elszomorodunk, néha felháborodunk. Nem mindegyik kerül nyilvánosságra, néhányat csak személyes ismeretségi körben hallunk - például a kislány történetét, akit egy teljes hétig választottak el az anyjától azzal, hogy „gyanús, hogy lyukas a szíve”, majd mindenféle érdemi vizsgálat nélkül („hááát, megfigyeltük, nézegettük....”) adták vissza neki. Látogatni csak azért tudta, mert volt, aki átautózott vele a városon, ha ez nem lett volna lehetséges, egy hétig azt sem tudta volna, él-e, hal-e. Nem fizikai erőszak ugyan, de minimum traumatikus babának és anyának-apának - és bár én nem vagyok orvos, de erősen kételkedem az eljárás hasznában.
„Asszonyom, ez a gyerek retardált lesz”
- mondta a másik orvos a ma már tizenéves, tökéletesen egészséges, okos-szép szőke lányka anyjának anno, aki azt hitte, leszédül abban a pillanatban a vizsgálószékről - nem vagyok túlérzékeny, de azt hiszem, kevesebb kárt okozott volna a doktor úr, ha adott helyzetben egyszerűen pofon vágta volna a várandós anyát. Remélem senki se fog velem most leállni vitatkozni, hogy mentséget keressen a helyzetre.
Nyilván azt is nehéz megemészteni, hogy ami húsz-harminc éve „kedvesség” volt, vagy „jópofa”, az ma egyszerű modortalanságnak számít. A mai nők többsége kikérné magának legszívesebben az „édesem”, „kedveském”, „angyalkám” megszólításokat, még ha meg is érti, hogy adott pillanatban aznapi huszonkettedikként fogalma sincs az egészségügyi szakdolgozónak, hogy őt hogy hívják, és ez így valahogy áthidalható. Külföldre szakadt orvosok gyakori élménye, hogy kifejezetten tilos a pácienst bizalmaskodva paskolgatni, csipkedni is, és a legtöbb fizikai beavatkozáshoz, ha az illető magánál van, sokkal komolyabban veszik a beleegyezést, szóban vagy írásban. Itthon sok mindenhez hozzászoktunk, talán nem is érezzük sértőnek - de ez változik, és aki nem veszi észre, az egyszer csak durva figyelmeztetésben részesülhet.
Számos országban a betegek elvárják a részletes tájékoztatást is, amit számos kiadvány, kis filmecske és hasonló segít, így a gyereket se csak a Tesz-Vesz Város Nyuszi Emmájának segítségével készítik fel a mandulaműtétre. Mert értem én, hogy a bizalomnak meg kell lennie, és a felelősség az orvosé marad - de azért szeretnénk érdemi információkat kapni- és pont ha nem kapjuk meg, akkor fordulunk Dr. Google-hoz vagy a sorstársakhoz. Ahol van idő és odafigyelés a felkészítésre, ott kevesebb a nemtudásból vagy a félreértésből adódó kínos helyzet.
A kézzel tágítás fájdalma a mai napig bevillan...
Tisztán gondolkodni már nem nagyon tudtam, úgyhogy kaptam valami bódító cuccost, azt sem tudtam, hogy merre vagyok arccal, de a kézzel tágítás fájdalma a mai napig bevillan.
Tovább>>>
Tudjuk, a páciens mindig laikus marad, mindig nagy eséllyel lesz a tudása hiányos, nem teljes körű. javasolhat kevésbé célszerű megoldást vagy akár totális hülyeséget is. Azt is értem, hogy napi sokadikként végighallgatni vagy meggyőzni fárasztó és időt rabló dolog. De a gyereknevelésből is kiszorul már az „az van, amit mondok és punktum”, ha nincs azonnali vészhelyzet, miért ne szorulna ki a felnőtt-felnőtt kommunikációból, még ha nem is egyforma a tudásszintünk? Az érzelmeket meg a fájdalmat meg kár vitatni: szerintem se szülőszobán, se kórteremben nincs helye a „ne hisztizzen, ez nem fájhat annyira”, „mit érzékenykedik, nem úgy mondtam”, „más is kibírta, bírja ki maga is” típusmondatoknak.
Kétségkívül vannak idegesítően drámázó alkatok - de őket se ezzel a leghatékonyabb leszerelni. A szülőszoba szerintem az életmódtanácsokra se a legjobb hely - az egyik kommentben olvastam, mennyire sanyarú látni a dohányzó, korábban alkoholt fogyasztó, elhízott szülőket, na, az a probléma - az tényleg probléma, csak nem jogosít fel senkit arra, hogy mondjuk szülés közben gorombáskodjon bárki az illetővel, aki ettől egyébként garantáltan nem fog jó útra térni.
Ha a szülőszobán te is úgy érezted, nem figyeltek rád, erőszakosan vagy gorombán viselkedtek veled, amiről eddig nem mertél/akartál beszélni, most megteheted. A bezzeganya@bezzeganya.hu címre anonim módon küldheted el. Beszéljünk róla!
Szóval arra jutottam, hogy bár Novoszibirszk és Csád messze van, sok a félreértés és a kibeszéletlen történet itthon is. Nem egyforma súlyúak - ha valakire ráförmedtek fáradtan, az könnyebben megbocsátható, mint mondjuk a mobiltelefonnal a kézben végzett gátmetszés. Nem vagyunk teljesen egyformák abban, mint tartunk szülő nőként modortalanságnak vagy az intimszféránk megsértésének vagy traumatikus fizikai beavatkozásnak - de ha ezt nem tudjuk közölni időben, akkor baj van. Laikusként lehetnek indokolatlan kéréseink vagy csacskának tűnő kérdéseink - de ha nem kérdezhetünk vagy nem javasolhatunk, ha érvek nincsenek, csak letorkolás, hogy mit értünk mi ehhez, akkor baj van. Ahogy akkor is baj van, ha orvosként nem érvényesíthetünk szakmai szempontokat, nem kapjuk meg a szükséges erőforrásokat, támogatást, pihenést, vagy ha érzelmileg túlfűtött és kulturálatlan páciensek vagy hozzátartozók ránk támadhatnak, szóban vagy tettlegesen.
„Aki élő anyaggal dolgozik, az készüljön fel mindenre”
- mondta jó pár éve a fogorvosom, és hajlamos vagyok igazat adni neki, nem mindenkinek adatik meg könnyű, problémamentes szülés, néha akkor sem, ha mindenki mindent megtesz ennek érdekében. Az emberi bánásmód azonban a nehéz helyzetekben is lehetőség. Nem mondom, hogy „nem kerül pénzbe”, mert valahol igenis pénzbe és erőforrásba kerül: kell hozzá megfelelő fizikai-szellemi állapot (kimerülten, kiégve sokkal hamarabb jön ki mindenkiből az őslény), kell hozzá megfelelő oktatás és képzés, és kellünk hozzá páciensként mi is, hiszen tőlünk is elvárható, hogy emberien bánjunk azzal, aki elvileg segíteni igyekszik nekünk. Visszajutottam egy sokkal általánosabb szinthez: a szülőszobában, a postán, az iskolában, a hivatalban, a boltban, az utakon, mindenütt el kéne felejteni az erőszak kultúráját, a lekezelő vagy bántó viselkedést. És akkor nem lesz traumatikus élmény a szülés sem, még ha nem is csupa zene, tánc, illat és rózsaszirmok.
Attól tartunk, rég nem a szülésről van itt szó, hanem ahogy bánunk egymással. Ha a többségnek mindennap pattanásig feszülnek az idegei, és már észre se vesszük, ha folyamatosan ökölbe szorul a kezünk és görcsbe álló gyomorral várjuk a következő ütközetet.
Csak akkor ne csodálkozzunk, ha a tükörbéli vicsorgó arcon túl a gyerekeink is visszatükrözik majd, hogy állunk a világhoz. Akkor ne lepődjünk meg a folyamatos verekedésen, hisztin és erőszakos követelőzésen. Akkor ne várjunk tőlük se cserébe figyelmet, türelmet, odafordulást és kedvességet. Pedig ez nem az időjárás, hanem olyasmi, amin mi tudnánk változtatni, és csak mi tudunk rajta változtatni. Tény, csak ha van igény rá.
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
