Sokan sokfélék vagyunk. Ami nekem magától értetődően ezt vagy azt jelenti, az az ismerőseim egy részének mást. Mindez anélkül lehetséges, hogy bármelyikünk úgy általában neveletlen lenne, igénytelen lenne a környezetére. Most ezek a hétköznapi különbségek foglalkoztatnak. Javarészt olyan apróságok, amiket borzasztóan sértő lenne nyíltan tisztázni, mert még a feltételezés is bántó lehet.

Ha hozzám ittalvó vendég érkezik, akkor frissen mosott ágyneműhuzatot és tiszta törölközőt kap. Amikor elmegy, akkor mindez újramosódik. Így elég kellemetlenül meglepődtem, amikor vendégségben lefekvéshez készülődve használt ágyneműt és törölközőt kaptam az amúgy ragyogóan tiszta otthonban. Mint azóta több helyről is kiderült, sok olyan család van, ahol nem számít tisztátalannak az ágynemű attól, hogy egy számomra ismeretlen korábbi vendég egy-egy éjszakát már benne aludt, rányálzott, beleizzadt.

Ugyanakkor kicsit furcsállottam egy másik barátnőm szokását, aki hozzánk érkezve mindig hozta a saját törölközőjét. Felmerült bennem, hogy talán nem biztos benne, hogy tisztát kapna nálam.  Azt mondja, neki ez egy darabka az otthonából, és egyébként sem akar pazarlásra kényszeríteni azzal, hogy egy használat után ki kelljen mosnom, amit neki kölcsönadok.

A mi családunkban az a szokás, hogy ha látogatóba megy valaki rokonhoz, baráthoz (tehát nem üzleti ügy, udvaron lebonyolítható ügy, segítség), akkor a vendég visz valamit a vendéglátónak, elsősorban a gyerekeknek, de bonbon, virág, bor, cukrászsütemény, ilyesmi a felnőtteknek is jár olykor. Ilyen előzmények után érkeztem meg egy kolléganőmhöz az illő apróságokkal felszerelkezve. Erre ő teljesen felháborodott, mert állítólag feléjük ez a szánalom jele, annyi, mintha azt mondanám, tudom, hogy a te gyerekeidnek nem jut ilyesmi, de én nagylelkű vagyok, hoztam, nesze! Azóta beszéltünk erről, tisztáztuk, hogy nálam nem ezt jelenti, nekem kellemetlen lenne üres kézzel érkezni. Megállapodtunk abban, hogy aki megy, annak szokása a mérvadó. Ennek ellenére azóta ő is hoz ajándékot a gyerekeimnek.

Emlékszem, kicsi gyerek voltam még, mikor vendégségbe érkeztünk egy nagyon öreg rokonhoz. Cukrászsüteményt vittünk neki. Mi gyerekek alig vártuk, hogy kibontsa a néni, és végre mindenki ehessen belőle. De ő nem bontotta ki, félrerakta, mással kínált meg, ami persze ezek után nagy csalódás volt. Kiderült, ő illetlen dolognak tartotta volna, ha épp azzal kínált volna meg, amit mi vittünk. Ezt azóta sem értem, bár több helyen is tapasztaltam.

Látom néhány háziasszonynál, bográcsozó férfinál, de főzőműsorban is, hogy az étel kóstoláshoz kivesznek egy kanállal, abból kóstolnak, majd a maradékot visszaöntik az edénybe. Ez nekem gusztustalan. Ha csak magunknak főzök, akkor sem öntöm vissza azt, amibe belenyaltam, bár a kóstolókanalat elöblítve újra használom a főzés során. Ha viszont vendégeknek is szánok az ételből, akkor semmi ilyesmi nem fér bele.

Szintén gyerekként jártam úgy egy családnál, hogy inni kértem, majd láttam, amint a vendéglátóm abba pohárba tölt nekem, amiből közvetlenül előtte más ivott. Szóvá tettem, tudakoltam, tiszta-e a pohár. Erre azt a választ kaptam, hogy persze, hogy tiszta, nemrég lett elmosva. Szóval a tisztaság relatív.

Amíg csak a szűk család van itthon (férjem, én, gyerekeink), addig többnyire közös flakonokból iszunk. Egyelőre nem kockáztatom meg az öt főre napi nyolc ivással számolva sok-sok poharat, mert a "félretesszük, később újra ebből iszunk" még nem megy nekünk. Nálunk a házban az étkezőn kívül négy helyen van víz forgalomban, fogy is rendesen. Egymás után általában fenntartás nélkül iszunk. Ha viszont vendég érkezik, akkor az egyezményes jel a flakon helye. Ami a földre van letéve, abba beleittunk, senki másnak nem töltünk belőle, de nem is riogatjuk a vendégeket a nyílt színi flakonból ivással. Újat bontunk, abból pohárba töltve kínáljuk a vendégeket, és a jelenlétükben igyekszünk civilizáltan viselkedni, pohárból inni.

Vidéki, viszonylag nyugodt, tiszta kisvárosban, kertes házban élünk. Az első gyerekünk születése után vezettük be, hogy cipővel csak az előszobáig jövünk. Előtte volt bejárós kutyánk is, fel sem merült, hogy zokniban/benti papucsban kellene a házban járkálnunk. Látványosan mocskos cipővel persze nem jártunk be akkor sem.

Zavar, ha olyan vendég érkezik, aki magától vagy finom, később határozott utalásra, kérésre sem hajlandó megválni utcai cipőjétől. Egyértelmű a helyzet, az előszobában nem lehet nem észrevenni a rengeteg cipőt, papucsot. Ha ez sem elég, akkor szólok, hogy nem szoktunk bejönni cipővel, itt szoktuk levenni a kinti cipőt. Már olyan is elhangzott kérésem indoklásaként, hogy a gyerekek néha a földről esznek. Ez persze nem azt jelenti, hogy eleve oda kapják az ebédet, de ha például kiborul a mazsola, mogyoró, vagy napraforgómag, nincs az a kosz, hogy fel ne szedjék, meg ne egyék rögtön. Márpedig a három hét év alatti csemete gyakran borít ki ezt-azt. Tudom, hogy a cipővel a lakásba témakörben több variáció is létezik, de erre nem csak nekem kellene tekintettel lennem.

Abban már csak reménykedni tudok, hogy egyik barátnőm csak egyedi eset azzal, hogy a világért nem hajlandó kezet mosni vécéhasználat után. Pedig az elmúlt 16 évben sokszor, sokféleképpen próbáltam rávenni, hogy megtegye. Azt sejtem, nincs egyedül ezzel a szokásával, csak sokakról nem derül ki egyértelműen.

Hogy miért írtam le mindezt? Talán akad olyan olvasó, aki ráismer saját kifogásolható tulajdonságára, és elgondolkodik a változtatáson. De szívesen veszem azt is, ha valaki értelmes indoklást ad valamelyik számomra ellenszenves szokásra.

NTBéke