Annyit gondolkoztam rajta, hogy valamelyik online felületen megírjam a történetem, neadjisten kismamablogot és/vagy kisbabanaplót indítsak. De aztán szétnéztem az izé.blog, és testvérei oldalakon. Kismamablog. Még egy. Ugyan minek? Na meg aztán ki olvassa el? Valaki véletlenül esetleg. De nem a Bezzeganyások, akik nyilván nem véletlenül vagyunk itt. Szóval azt hiszem, hogy één vagyok az, akit kerestek. Gondolom, minden jelentkező ezt írja, de én tényleg. Egy, a bemutatkozáshoz hasonló írásbeli monológ következik.

Történetem, már ami a babásodásomat illeti kb. három év megpróbáltatásaira vezethető vissza. Nem vagyok már mai csirke. Jelenleg 35,5 éves. Nos, három évvel ezelőtt megtaláltam álmaim netovábbját, egy férfit, akiről olyan dolgokat tudnék mesélni, hogy mindannyian irigykedve, nyálat csorgatva keresnétek, és kutatnátok, hogy ki az, mert nektek is ő kéne, vagy legalábbis ilyen. Részletekről talán majd később. Úgy alakult a dolog, hogy csekély fél év után terhes lettem. Mivel tudtam, hogy az Isten is egymásnak teremtett bennünket, vagy ha nem is, mégiscsak egy főnyeremény, megoldjuk, így meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg mást gondoljak, azontúl, hogy babánk lesz.

Mivel a korábbi házasságomból már van egy nagyon szép nagy fiam, és akit úgy hordtam ki, hogy szinte észre sem vettem, hogy terhes vagyok, és a szülőszobán is kb. egy óra leforgása alatt kipattant belőlem, ezáltal a szülési fájdalmak nemhogy eltörpültek volna az eredményhez képest, egyszerűen tényleg nem léteztek. Olyan baba volt, akit ha letettem, aludt, ha felvettem, szopott, nem volt problémás… Már úgy értem babakorában… Most 12 éves, és visszasírom azokat a boldog szép napokat, amikor még pici volt… Megvan az a közhely, hogy kis gyerek – kis gond, gondolom, mindenkinek. Az. És ha valaki ezt mondja, attól irtózom, de sajnos a lelkem legmélyebb bugyraiban tudom az igazságot.

Visszakanyarodva a terhességemhez, a felhők felett lépkedtünk. A Jackpot is vágyott már rá, hiszen neki még nem volt. Nem tudta, csak sejthette, hogy micsoda öröm egy új élet.
Elmentünk az orvoshoz, mert ilyenkor ez a szokás. Aki azt mondja, hogy valami nem stimmel. Na, hát ekkor még nem verejtékeztem, mert egy problémamentes terhesség, szülés után az ember nem gondol ilyesmire, hogy előfordulhat. Csak piszkál, nyomkod, UH-zik. Azt mondja nekem, hogy nincs szívhang. Hogy a fenébe ne lenne, ekkor már bőven elmúltam 6 hetes, úgy emlékszem, 8 is. De ő csak hajtogatta tovább, hogy nincs, és nem él, én meg a magam külső csendességében, a belső viharos vergődésemben, csak bámultam, míg Dr.Utálatos elmondta a további teendőket, arra vonatkozólag, hogy ki kell venni, holnap reggel műtét. Még szerencse, hogy a Jackpot ott volt mellettem, és figyelt, mert én semmit se értettem. Csak mindenkit utáltam, hiszen már gondolatban neve volt, elterveztem, hol lesz a hintája, miben hozom haza a kórházból satöbbi. Hát őt nem hozhattam haza. Később aztán még érdeklődnöm kellett a szövettani eredmény után, hogy mi volt az oka, de persze a vizsgálat nem hozott eredményt.

Magamhoz tértem, elfogadtam, sokat dolgoztam, s közben megszerveztük a pompás esküvőnket, gondolván, lehet ez volt a baj, ezért nem akart még a baba hozzánk jönni. Mr. és Mrs Jackpot lettünk, és megpecsételvén ezt, tudatosan – ovulációs teszt, hőmérő, naptár, sőt, még telefonos bébis alkalmazásokat is bevetve – éltük az életünket, a házaséletünket.
Olyannyira, hogy 5 hónappal az előző terhességemhez képest, újra pozitívat teszteltem. Ezúttal óvatosabban, de mégis bizakodva örültünk, hiszen előfordul. Mással is. Bármikor. Kivédhetetlen. A sors, a biológia, a kiválasztás rendje.

Kerestem egy orvost. Egy újat. Egy nem Utálatosat. De vártam. Arra, hogy fejlődjön, hogy betöltse a 6 hetet, vagy még többet, hogy ne csak egy kis pont legyen, amikor először meglátjuk, hanem egy határozottan nagy. De egy reggel arra ébredtem, hogy vérzek. Hisztéria, kétségbeesés, orvos azonnal, nincs hely, foglalt minden időpont. Ugyan, kit érdekel, azonnal megyek, és követelem, hogy fogadjon, különben… Mentem. Betolakodtam mindenki elé, de Dr. Nemutálatos egy szempillantás alatt Utálatos lett, mivel ugyanazokat a menetrend szerinti dolgokat mondta, mint a másik: nincs szívhang, itt a beutaló, holnap műtétileg be kell fejezni.

Mondanom sem kell, hogy mit érez ilyenkor egy nő, egy feleség, egy anya, aki még anyább akar lenni. Magam sem tudom, hogy éltem túl annyi könnyveszteséggel azt a pár napot, hogy őszinte legyek, ki is esett. Teljesen.

Azontúl, hogy genetikai csődnek éreztem magam, már Mr. Jackpot se nyűgözött le, már-már idegesített a tökéletességével… Idővel aztán magamhoz tértem, kb. 3 hónap elteltével elkezdünk róla beszélni. Hogy mi történt, hogy miért, hogy mit tegyünk, most már nem ugorhatunk neki csak úgy, mint eddig, hiszen valami nyilvánvalóan nem oké. Én tudtam, hogy velem nem lehet baj, hiszen én már szültem, igaz, 10 éve, de mit számít az? Megindult hát a genetikai vizsgálatok áradata, nekem, és Mr. Jackpotnak egyaránt. Hetekig tartott, ismételt vizsgálatok, eredményre várások. Minden a legnagyobb rendben, mindkettőnkkel. Na, ez nem létezik. Akkor miért az ismétlődő vetélés? Így nem folytatom, hülyék ezek, még egy kudarcot nem viselek el. Kerestem másik orvost. Kivizsgálások újabb sora. Hetek, hónapok. Mire jééé, nekem miómám van. Ez okozza!  Na végre. Meg kell műteni, és minden frankó lesz.

Megműtöttek. Sajnos nem tudták eltávolítani. Újabb műtét kell egy másik módszerrel, de azt csak a következő menzesz után lehet. Ja, nem, mégse, bürokratikus okokból akkor nem lehet, majd csak még egy menzesz után. A hónapok pörögnek, mégis vánszorognak, nem történik semmi. Látszólag rendben vagyok. Csináljuk, majd jön, ha akar. Mi, meg, mint aki fizetést kap érte gyártottuk (volna)  a szerelmünk gyümölcsét, de csak nem jött. Új orvos kell, nem igaz, hogy nem látják, hogy valami nagyon nincs rendben. Új orvos, új kivizsgálások. Nocsak, Mr. Jackpotnál lusta az állomány. Az andrológiai vizsgálat szerint, amit az elmúlt három év alatt számtalanszor elvégeztek, kielemeztek, csökkent esélyeink vannak. Segítség kell. Amit meg is kaptam inszemináció formájában, és a jelenlegi helyzet alapján sikeresen. Igaz, jókora hormonális pótlással, de pozitívat teszteltem. Három év reménytelen próbálkozásai után, két elhalt terhességgel magunk mögött.

Így most itt vagyok. Ti vagytok az elsők, akikkel megosztottam. Jelen állás szerint, (március 12-én) 5 hét 6 napos terhesen. És bár ultrahangon még nem láttuk, belegondolni nem is merek, hogy esetleg nem úgy végződik, ahogyan azt megálmodtam, hiszen a terhesség összes tünetét magamon érzem. Ultrahangra jövő héten megyek, de nem akartam kicsúszni az időből pályázatilag, így megelőlegeztem magamnak egy lehetséges posztot annyi csalódás után és félelem helyett. Mert én idén szülni fogok. Egyelőre nincs róla papírom, de ezúttal lesz. Addig be kell érnetek a terhességi tesztekkel, amit az inszemináció óta majd' minden nap lepisiltem, mert olyan jó látni…

Köszönöm, hogy elolvastatok.

Mrs. Jackpot

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?