2. fejezet

Henrik otthonától három macskaugrásnyira állt az Éhes Tizedes nevű apró étterem. Ezen az estén zsúfolásig volt vendégekkel.

Bent a konyhában Dodó, hajdan rendőrtizedes, ma már étteremtulajdonos és főszakács szusszant egyet, és letörölte izzadó homlokát. Jól esett volna leülni egy kicsit és kinyújtóztatni fáradt lábait. Ám nem volt idő megpihenni, a következő rendelés máris érkezett.

– Egy Rablók öröme és két Csokis bilincs lesz – kiáltotta be a konyhába az étterem egyetlen alkalmazottja, Gátrontó Ottó, becevén Tatu. A különös becenév Ottó egy régebbi balfogásának őrizte az emlékét, amikor halálos rémületbe esett két nagy tatu láttán. Az akkori eset sajnos kettétörte riporteri karrierjét. Ottó ezért kapva kapott az alkalmon, amikor megnyílt az Éhes Tizedes, és elfogadta az ajánlatot, hogy pincérként dolgozzon.

– Két Flambírozott Biciklitolvaj és egy Kutyaütő-saláta rendel! – dugta be Ottó kócos szőke bozontját a konyha lengőajtaján, ahol a gömbölyded exrendőr tüsténkedett.

– Rendben! Vidd ki kérlek a négyeshez a Börtönpiskótát és a Martalócok kedvencét! – lihegte Dodó kimerülten, és megtörölgette a homlokát hófehér zsebkendőjével.

Amikor Dodó, az exrendőr elhatározta, hogy éttermet nyit, álmában sem gondolta volna, hogy ilyen hamar népszerű lesz a hely. Eredetileg csak házias ételekre szakosodott kifőzdét tervezett. Az ötlet, hogy Dodó korábbi életéből és a bűnözők világából vegyék a különböző fogások neveit, Tatué volt. Talán ennek köszönhető, talán annak, hogy Dodó valóban remekelt a konyhában, hogy az étterem hamar felfutott.

Dodó sosem volt még ilyen boldog. Nem mintha a korábbi munkáját nem szerette volna... Amikor még a városi rendőrség tizedeseként járta az utcákat és különböző bűncselekményekben nyomozott, szintén boldognak érezte magát. Csak éppen valami hiányzott.

Dodónak már a dédapja is rendőr volt, a nagyapja, sőt, az apja is. Dédapjától hagyományozódott rá az a viharvert, ám különleges távcső, amit mindig magánál tartott. Ha valaki belenézett ebbe a távcsőbe, rögtön felismerte a bűnözőket, akik a lencséken át nézve kékes színben világítottak.

Dodó sok bonyolult esetet oldott már meg a távcső segítségével (persze a titkát senkinek sem árulta el), és hamar kitűnt a többiek közül.

Egy ideig elégedett is volt az élete alakulásával, egészen az első aranygaluskáig, amit saját kezűleg készített. Az édes vaníliaillat, a diós morzsalék, az aranysárga tésztahalmok elvarázsolták, és többet akart. Sütni akart és főzni. Habarni, flambírozni, marinálni, dinsztelni. Nyakig merült a konyhaművészetbe, és a keze alól mennyei ételköltemények kerültek ki. 

Most, e december eleji hétvégén, míg odakint eső szitált, egy pillanata sem volt a múlton merengeni. Úgy látszik, az egész város az ő éttermében akarta elkölteni a vacsoráját.

Ott volt az állatkert igazgatója, Ormányosi úr és neje. Szintén itt ebédelt két család a kislányaikkal, Galus főhadnagy az újdonsült feleségével és a fiával, egy bordó pulcsis, harmincas férfi, az író, és Dodó édesanyja is, aki kedvencét fogyasztotta, a Krimiíró Mérgezett Lakomáját. Evés közben régies írógépén kopácsolt.

Egy hétgyerekes család is eljött, és Dodónak, mikor egy pillanatra kikukucskált a konyhából, az a benyomása támadt, hogy az asztalok alatt, a pulton, de még a plafonon is gyerekek futnak, másznak és szaladgálnak, ordítoznak és kiabálnak. Továbbá csokimaszatos tenyerükkel mindent összefogdosnak... Oda se neki! A fő, hogy a vendégek, köztük természetesen a gyerekek is, jól érezzék magukat.

Dodó már éppen visszaindult a konyhába, hogy elkészítse a hét gyerekmenüt (Apró Rablónyársak Bébirépával), amikor különös társaság lépett be az étterembe. Hárman voltak, és mindannyian Mikulás ruhát viseltek, éppen olyat, ami a nagy könyvben le van írva: piros köntösükön széles öv, hófehér szakálluk terebélyes pocakjukat verdeste. Csupán magasságban különböztek: volt köztük egy hegy méretű Mikulás, egy magas vékony és egy alacsony, kecses mozgású, filigrán Mikulás is. A hegynyi Mikulásnak az alkarján tekintélyes tetoválás díszelgett.

Dodó hümmögve lépett vissza a konyhába. Igazán különös ez a három fickó ebben a ruhában. Bár, ha jobban belegondolt, ilyentájt ez nem is olyan szokatlan. Decemberben a várost ellepték a mikulásruhás fazonok. Ott sürgölődtek az áruházban, az üzletek előtt, a kémények tetején, az ablakok előtt, a tetőkön... Három újabb Mikulás már igazán nem okoz feltűnést.

– Három mézeskalács ízesítésű Börtönkeksz és három forralt Gazfickók bora! – csapta ki a lengőajtót Tatu, aki máris felvette a különös figurák rendelését.

Dodó tizedes pedig sietve nekilátott, hogy gyorsan elkészítse a kért finomságokat. Elvégre a vendég óhaja mindennél előrébb való, akármilyen ruhát is visel.

A három mikulásruhás alak távozott utoljára, úgy éjfél körül, miután a legnagyobbik magába tömött négy szelet Habos kalandort és két korsó mandulatejet. Tatu az asztalra borulva aludt, Dodó pedig fütyörészve mosogatta el az utolsó rézüstöt is, és azon gondolkodott, mi legyen a másnapi reggeli menü. Talán Bugyuták Buggyantott tojása.

Ha Dodó elővette volna a pult alól a távcsövét, és szemügyre veszi a távozó mikulásruhásokat, nem a másnapi menün járt volna az esze. Sajnos nem került elő a távcső, így a bűnözők egy karcolás nélkül sétáltak ki az egykori rendőr karjaiból, és máris indultak, hogy nekifogjanak a bűnténynek, amit kieszeltek.

Illusztráció: László Zsuzsi

Megjelenik a Naphegy Kiadó gondozásában

kertedi

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?