A főtéren át visz az utam. Hó egy pihényi sincs, se hideg. Van azonban vásár: karácsonyi, kézműves. Forralt bor és kürtős kalács illata keveredik a decemberben szokatlan és csöppet sem „karácsonyi” langyos levegőben. Figyelmemet inkább a járókelők kerülgetésére, mintsem a nézelődésre fordítom, sietősen szedem a lábam: sok a tennivalóm és rövid a kimenőm. Lépteimet kusza gondolatok visszhangozzák, csapongnak a csomagolópapír, a mennybőlazangyal, a darált dió, a betlehemi időjárás és a kinőtt mellények között.

'IMG_6109' photo (c) 2007, Eirik Solheim - license: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/2.0/

Az utóbbi időkben, mintha a karácsonyra csak végletekben lehetne gondolni. Fényárba borítani az egész házat (várost), lelkesen tobzódni a karácsonyi dekorációban, egy halom mézeskalács, hókifli és zserbó kedvéért konyhatündérré átlényegülni - vagy épp ellenkezőleg:  a Valentin nap mintájára kötelezően illik fanyalogni, ezúttal az egymást taposó tömegre az üzletekben, anyósra, aki kierőszakolja a közös szentestét, a rokonra, aki az ajándékozást elintézi annyival, hogy megveszi az első szeme elé kerülő tusfürdő-testápoló ajándékcsomagot, a kötelező kaja-traktára… vagy csak úgy l’art pour l’lart, a hanyagul sznob outsider fíling erősítése érdekében.

Akármerre nézek, mintha válaszút elé állítanának: akkor te most rajongsz a karácsonyért, vagy te is a  túlélésre játszol? … és állást kell foglalni. Mintha az arany középút már nem is létezne, mintha sűrű hó lepte volna el…

Én frankón megvagyok a karácsonnyal. Ezer dolgot fel tudnék sorolni, amit jobban szeretek a karácsonynál, meg egy csomót, ami jó benne. Például szívesebben kirándulok, de legalább olyan örömmel nézem a csillagszórót csodáló srácaink arcát, mint ahogy hallgatom a nevetésüket az autósülésben. Meghat az a gyermeki lelkesedés, amivel az ajándékokat bontogatják, de jobban élvezem, amikor Imi a térdét csapkodva röhög a saját viccén, azzal a sajátos, öregemberes nevetésével vagy amikor Tiborka büszkén feszít a póni nyergében.  Boldogsággal tölt el, amikor az ünnepi asztalnál tömik magukat a jóféle falatokkal  (már amennyi beléjük fér a sok szaloncukortól), de akkor is értékelem a jó sorunkat, amikor a csomagtartóban ülve dinnyézünk egy szendvics-ebéd után.

Frankón megvagyok a karácsonnyal akkor is, ha nagyobb hangsúlyt kap az ajándékozás, és akkor is, amikor csak jelképes. Ha olyan kedvem van, nagyobb gondot fordítok a megjelenésemre, de ha másként jön ki a lépés, nem feszélyez, hogy „csak” alkalomhoz illő göncöt viselek.

Egy dolog van talán csak, ami miatt mégis nem csak _megvagyok vele_, hanem _szeretem_ a karácsonyt:

Szívem szerint feleakkora fenyőt választanék és másként díszíteném, de minden évben a plafonig érő fára aggatom a szaloncukrot és az üveggömböket édesanyám kedvéért, anélkül, hogy csalódottnak vagy vesztesnek érezném magam. Minden évben a tesómék érkezéséhez igazodik a szenteste kezdetét jelző csengőszó és meg se fordul a fejemben, hogy ez igazságtalan lenne. Ellapátolom a havat a szomszéd előtt is és nem morgok magamban, hogy ki mindenki lenne alkalmasabb a feladatra. Nem akadok fenn azon, ha a férjem a sütés befejeztével kérdi meg, hogy nem csinálnék-e egy stollent a Laciéknak is, vagy ha valakit valahová még el kell fuvarozni, mert elfelejtette és ivott már egy unikumot.

Egyszer hallottam valakitől, hogy a vezetésben az a jó, hogy az embernek alig kell tennie valamit és máris jobb embernek érezheti magát. Elég, ha csak lassít és átengedi az úton a gyalogost és máris jófej volt. Egy kis odafigyeléssel bárki gentleman lehet.

Nekem a karácsony is ilyen. Alig teszek valamit érdemben, elég, ha csak lassítok és átengedem a terepet a szeretteim vágyainak, elképzeléseinek és máris jobb embernek érezhetem magam. Szeretem a karácsonyt, mert olyankor megvan az az illúzióm, hogy kevésbé vagyok kicsinyes, kevély, rosszindulatú, türelmetlen, rugalmatlan, nagyravágyó és a többi… mint rendesen.

Kívánok minnyájótoknak békés, boldog karácsonyt:

MsPoppy