2011-ben megtudtam, hogy babát várunk. Nagy volt az öröm, de persze rá is paráztunk a dologra, mi vár most ránk? Persze elújságoltam mindenkinek. A 8. heti vizsgálatnál már csak üres petezsákot mutatott az ultrahang. Összetörtünk. Hát még akkor, amikor az orvosom (nem jártam hozzá évek óta, más ajánlotta, ezért választottam őt szülész-nőgyógyászomnak) felvilágosított, hogy egészségügyi kaparást kell rajtam végezni, hogy „kitisztítsanak”. Erre pár nap múlva a budapesti Szent Imre kórházban került sor. A műtéttel minden rendben zajlott, talán fel se fogtam, mi történik velem, kb. úgy kezeltem a dolgot, amit meg KELL csinálni, mint egy mandulaműtétet. De éreztem, hogy meglesz ennek még a böjtje. Nálam mindig utólag csapódnak be az érzelmek.

Jött a vizit, jöttek be sorjában a magas rangú deresedő halántékú orvosok, s velük együtt a medikusok is. A főorvossal egyből felvettük a szemkontaktust, elsőre hozzám is jött oda. Bár még sosem találkoztunk, barátságosan megfogta a kezem, mélyen a szemembe nézett és úgy köszöntött. A szívemig hatolt a kedvessége, akkor úgy éreztem, kicsit engedhetek a tartásomból, jó kezekben vagyok. Az orvosom ekkor közölte a főorvossal: abortusz. A főorvos arca egy pillanat alatt megváltozott és ellökte a kezemet. Mi több, megvető pillantásával azonnal porig alázott. Pedig én nem olyan abortuszon voltam, arra sosem lennék képes! Legszívesebben üvöltöttem volna utána, de inkább csendben elfordultam. A férjem kezét-lábát törte, hogy minél hamarabb hazajuttasson…

Gyógyulok. Ennek már lassan három éve. Nem sokra rá megfogant kisfiunk, aki egészségesen született meg két éve. Felesleges fájdalom volt, kihagytam volna. De tanultam belőle.

Csepi