Szeretném veletek megosztani második gyermekem születésének történetét.

Röviden az előzményekről: kislányom közeledett a kétéves kor felé, ezért úgy döntöttünk, hogy májustól ismét munkába állok. A vezetőséggel való személyes egyeztetés előtti madárcsicsergős márciusi hétvégén azonban kellemes sugárhányásra ébredtem. Férjem mondta is:

„Haha, biztos terhes vagy!”

Ezen jót viccelődtünk. Másnap hajnali 4-kor már együtt hitetlenkedtünk a két csík fölött. Szerencsére a munkahelyemen jól fogadták a hírt. Egy rosszullétekkel és indokolatlan mennyiségű hányással kikövezett borzalmas terhesség után a 38. héten november 22-én este 11 körül jelentkeztek az első fájások. Ezek még elég gyengék voltak, és mivel még messzinek éreztem a kiírt időpontot, visszafeküdtem hát aludni.

Éjjel kettő körül durvultak a dolgok, elég gyors ütemben erősödtek, és sűrűsödtek szépen a kontrakciók. Végül fél négykor elindultunk szülni. Édes kisfiam elég vicces kedvében volt, ugyanis ahogy kocsiba ültem, szinte leállt a szépen kibontakozó vajúdásom. Tanulva az előző szülésemből (haza akartak küldeni 7 perces fájásokkal, mert nem lesz itt még baba) még együtt elvittük a nagylányt a nagynénjéhez, kicsit beszélgettünk a kocsiban, próbáltam húzni az időt. Drága férjem ezt nem nagyon tartotta jó ötletnek, és mikor reggel 6-kor még a kórház portáján szerettem volna kávézgatni az automatából összegörnyedve, jól láthatóan vajúdva, akkor finoman azt tanácsolta, hogy ugyan menjünk már fel a szülészetre, abból baj nem lehet. Jó, menjünk.

Becsengettem, kedves szülésznő gyakornoknak mondom, hogy jó reggelt, jöttem szülni, mondja, hogy várjak. Oké. Behívnak, ügyeletest majdnem lerúgom, olyan finoman vizsgál, kétujjnyi hááát, itt még nem biztos, hogy mostanában lesz gyerek, de nem küld már haza, 60 km-ről jöttem, nézzünk ctg-t. Oké, nézzünk.

Közben fogadott szülésznőm is befutott, mondja, átöltözik, addig pihenjek. Emberem közben kint rágja a körmét a váróban. Fájások erősödnek, már néhány aztak@rva jellegűt is vélek felfedezni. Ctg-re ránézek, nem mutat fájást. Nane. Szólok a körülöttem tevő-vevő gyakornok szülésznőnek, hogy ugyan, nézzen már rá a masinára, valami nem oké. Hát biztos nem erősek eléggé a fájások. Nyilván. Megérkezik a szülésznőm, rám néz, nézi a ctg-t, ja hogy rossz az egyik tappancs. Áhááá, mondomén.

Megvizsgál, négyujjnyi, lassan úgy nézi, mehetünk a szülőszobába, kérek-e beöntést. Kérek hát, vízben szeretnék szülni. Túlesünk rajta, ekkor van reggel háromnegyed nyolc. Behívja a férjemet, szuper, irány a szülőszoba. De még a takkernéni most tolja ki a takarító cókmókját a hőn áhított alternatív szobából. Nyájasan arrébb taszigálom, tessék menni, néni, szülnék lassan.

Bemegyünk végre,  letámaszkodok a franciaágyra, mert már a durvábbik fájások jönnek, szavakat se nagyon találok. Berohan a dokim is kedélyesen, szülünk, szülünk, anyuka? Szendén bólogatok, közben magamban elküldöm a p.csába. Tudatosul bennem, hogy lassan, de biztosan jönnek a tolófájások, víz meg sehol. Ekkor - már nem annyira nyájasan - odafordultam a szülésznőmhöz, és megkérdeztem, hogy

„Lesz végre víz a kádban, vagy nekem kell beleengednem?”

Lett víz. Bár csak félig sikerült megtölteni a kádat, mert elég látványosan közeledett a végjáték. A szülésznőm kedvesen megkért, hogy ha nem érzem túl megterhelőnek, a következő fájásra forduljak hanyatt, megnézné, hogy állunk. Hanyatt fordultam, de mikor meg akart vizsgálni, olyan elemi erővel tört rám a tiltakozás, hogy ne nyúlon hozzám senki, hogy végül ezt meg sem kísérelték. Se ő, se az orvosom. Hát így történt, hogy 8:21-kor, a következő fájásra, érintés nélküli gátvédelemmel megérkezett a vízbe a kisfiam. Nem üvöltve, békésen nézelődve került a hasamra, egy kis csoda volt már akkor. Lassan kikecmeregtünk a vízből, dokikám messziről megkukkantott, sérülés nem történt, így jöhetett a két aranyóra, melyet hármasban tölthettünk véresen, mázasan, boldogan, betakarva.

Nagyon-nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy mindenki tiszteletben tartotta a kéréseimet, nem vizsgálgattak feleslegesen, a doki is mindössze annyival járult hozzá a folyamathoz, hogy csinált két gyönyörű fotót, ami örök és egyedi emlék a kisfiam születéséről. Ritka az olyan egészségügyi dolgozó is, aki, amikor eltolják a kezét egy esetleges vizsgálat alkalmával, nem erőszakoskodik, hanem békén hagy (amennyiben ez szakmailag, a baba és a mama egészségét szem előtt tartva megengedhető - itt az volt szerencsére). Később is csak azt jegyezte meg, hogy milyen erős testtudatom van.

Nyilván nagyon fontos kihangsúlyozni, hogy az ilyen fokú háborítatlanság megvalósulásához egy teljesen komplikációmentes és alacsony rizikójú terhesség szükséges, illetve az is közrejátszik, hogy ugyanezzel a csapattal ez a második szülésem volt, így kicsit már „ismertük egymást”.

Hálás vagyok a férjemnek, hogy végig fogta a kezemet, és támogatott.

Hálás vagyok a kisfiamnak, hogy ilyen ügyesen sikerült megszületnie.

És hálás vagyok az orvosomnak és a szülésznőmnek, mert nélkülük biztosan nem sikerült volna ennyire pozitív szülésélményt összehozni.

Legközelebb jövök a lányom születésével is...

Nikol

Kíváncsi vagy mások szüléstörténeteire? Ezeket ajánljuk:

Vízben szültem meg a kislányomat

Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam

Későn indították be a szülést

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?

A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>