A babavárás kezdete óta olvasom a Bezzeganyát, illetve annak elődjét, és mindig is lenyűgöztek – néha leginkább szétparáztattak, de volt, hogy megnyugtattak – a szüléstörténetek. Azóta is rendszeresen elolvasom őket, sőt, elhatároztam, hogy megírom a sajátomat (illetve a miénket), hátha valakinek éppen ez a poszt segít akkor és ott. Aztán a kevés idő, meg a jó adag lustaság győzött eddig, azonban most éjjel 2-kor pont nincs jobb dolgom, ugyanis 10 hónapos Banditám mellett őrködök, akinek a lázát csak nagyon nehezen sikerült letuszkolni 39 fok alá. Szóval, most két „kézrátételes” és műszeres mérés között van egy kis időm reggelig.

Gondtalan, azt hiszem kifejezetten könnyű terhességem volt, végig tele energiával, még az utolsó hónapban elefántnyira dagadt lábaim ellenére is. Még az első időkben jelentkező esti hányingereknek is kifejezetten örültem egy fél évvel korábbi vetélés miatt: ha van hányinger, kapaszkodik rendesen a baba – gondoltam.

A 38. hét elején az orvosom finoman pedzegette, hogy nem lenne baj, ha lassan kibújna a baba, hiszen az ő 3,5 kg körüli súlya és az én 155 cm-es magasságom miatt egyre távolabbinak tűnt egy könnyű szülés lehetősége. Otthon már nagyjából minden startra készen állt (hittük akkor), már csak a gyerekorvost kellett kiválasztani és bejelentkezni. Egy napsütötte péntek délutánon ez meg is történt, így miután kiléptem a rendelőből a kezdő receptszettel, mondtam a bentlakónak, hogy most már minden oké, ha felkészült, bármikor indulhat.

Nem tudom, hogy mindig ilyen szófogadó lesz-e a kisfiam, mindenesetre harmadnap délután egy utolsó utáni praktikeres/brendonos kör után, olyan 5 óra körül a konyha közepén állva egyszercsak bepisiltem, de nem akartam. Persze egy pillanat múlva leesett, hogy ez a burokrepedés. Miután az első gondolatom az volt, hogy na, most kéne rágyújtani (amúgy 6 éve teljesen leszoktam még a kocadohányzásról is), földbe gyökerezett lábbal közöltem a férjemmel, hogy indulás, a duónkból hamarosan trió lesz. A kórházi szülésfelkészítőn – merthogy ilyen is volt – egy dolgot mindig hangsúlyoztak: ha elfolyik a magzatvíz, irány a szülőszoba. Azért még kb. 20 percet ücsörögtem a kád szélén, remegő lábakkal figyelve a folydogáló kristálytiszta magzatvizet, de végül összeszedtem magam, és gyors zuhanyt követően egy törülközővel a két lábam között elindultunk az 5 percre lévő kórház felé. Fájás semmi.

Megérkeztünk a teljes menetfelszereléssel – mintha egyhónapos utazásra mennénk. (Ezúton is köszönöm a szülésznőmnek, hogy a jógaszőnyegem láttán nem tört ki hangos röhögésben. A kismamajógán ajánlották, hogy vigyük be a szőnyeget, hiszen a jól begyakorolt pózokban milyen klassz lesz vajúdni. Na ja!) CTG rendben, vizsgálat szerint teljesen zárt méhszáj. „Innen szép nyerni!” – a mondat az ügyeletes orvos szájából hangzott el, és a méhtágító tabletta után máris kötötték be az oxitocint és az antibiotikumot. Mivel rajtam kívül más nem szült éppen, beköltöztettek minket a legszebb és legnagyobb szülőszobába. Aztán vártunk. Kb. negyedóra után bekeményített az oxitocin és rögtön 2 perces fájások jöttek. Férjemet mérnök lévén lenyűgözte a CTG gép, és vidáman szólt a zöld hacukájában, hogy mikor készüljek a fájásra. Ekkor vettem orron át egy hosszú levegőt és szájon át az összehúzódás alatt préseltem ki – ahogy azt az elmúlt 5 hónapban a jógán begyakoroltam. És nem tudom, hogy csak pszichésen vagy valóban fizikálisan, de hatott.

A fájás elején elkezdtem zuhanni a mélybe, a szünetben meg lebegtem (és állítólag mosolyogtam, de inkább grimasz lehetett, nem tudom). Mivel a vajúdós ászanák az infúziók miatt ki lettek lőve, mindezt leginkább az ágyon fekve, néha labdán ücsörögve, bár ez utóbbi is inkább labilis volt, mint kényelmes. Így telt el cirka 4-5 óra, amikor a szülésznő megvizsgált és szomorúan közölte, hogy 2 ujjnyit sikerült tágulnom, így azt javasolja, jöjjön az EDA, mivel az begyorsíthatja a tágulást.

A szúrás egyáltalán nem fáj, de amikor az a feladat, hogy egy millimétert se mozogj egy fájás alatt – na, az kihívás. Gyakorlatban úgy volt kivitelezhető, hogy a szülésznő rám hasalt, és a férjem lefogta a lábam. Mindenesetre sikerült, így két óra pihenés és alvás következett. Hajnali 2 körül elmúlt az EDA hatása és varázsütésre visszatértek a fájások, most már hatványozottan. Újabb vizsgálat: három és fél ujjnyi... nabammeg. Vagyis ejnye, no! (Egy leendő anya nem káromkodik!) Ekkor a szülésznő elkezdett hol az egyik, hol a másik oldalamra forgatni – régi bábatechnika, de úgy tűnt, hogy a testem ennek is ellenállt. Akkor már eléggé fájt minden, de még mindig mantráztam magamban, hogy minden fájás közelebb visz ahhoz, hogy a 8 és fél hónapig arcát a kezeivel és lábacskáival eltakaró, azonban a miniférfiasságát büszkén mutató kisfiamat végre megláthassam.

Aztán amikor a választott orvosom reggel 4 óra körül megérkezett (az aznap kezdődött kéthetes szabadságából), megvizsgált, majd megsimogatta a hátam, és azt mondta, hogy sajnos ebből császár lesz. Na, és itt jön a lényeg: ekkor bizonyosodott be, a vajúdás fájdalmát igenis képes voltam mentálisan befolyásolni. Mert amíg arról volt szó, hogy a fájás jó, mert tágul a szülőcsatorna, a kisbabám araszolgat előre, addig fáj, meg rossz, meg görcsöl, meg szakad, de oké. Amikor a fájások úgy jönnek, hogy azoknak az égvilágon semmi értelme, kb. megszázszorozódik a fájdalomérzet. Így mire fél óra alatt hajnali 5-kor összeállt a császáros team, már kapartam a falat, vagyis inkább haraptam a párnát.

Betoltak végül a műtőbe, és ekkor jutott eszembe, hogy milyen mázli, hogy három nappal korábbi csajos randin az egyik barátnőm pont elmesélte, hogy császárnál össze-vissza rángatják az embert, és ő mennyire megrémült, hogy valami baj van, pedig ez a normális. Szóval érzéstelenítés be, rángatás jobbra-balra-jobbra-balra-előre-hátra, majd egy toccsanás  és azonnal egy hatalmas ordítás: az én kisfiam torkából. Ennél szebb hangot én még soha nem hallottam... 5 óra 23 perckor 3200 grammal és 54 centivel megszületett Gellért András (Bandita). A császár miatt pedig egy pillanatig sem volt rossz érzésem, szerintem nem a „Nagy Szös Szülésélmény”, hanem a kockázatminimalizálás és az egészséges kisember számít. (Bár az egyik csecsemős nővértől megkapta a császáros szobánk a „Tehetségtelen anyák szobája” jelzőt, de ez már egy másik történet...)

Szóval Bandita nemrég volt 10 hónapos, folyton mosolygó, hangosan kacagó édes kis Prücsök – aki most egyenletesen szuszog az ágyában amíg én a szőnyegen írok –, a szülésem pedig azóta is egy kifejezetten jó emlék.

Vivira