E heti témánk az egészség, egészségügy és kapcsolt részei. Az első ilyen írás egy felnőtt, nagyjából gyerekmentes történet, Brumibaby tollából, hogy nagyjából mire számíthat az ember lánya, ha megcsusszan a lépcsőn, és nagy sebességgel landol a padlón heverő kupac akármin. Majdnempozitív sztori, néhány akciós gyerekzoknival.

Reccs.

Képünk természetesen csak illusztráció, egy magyar sorstárs blogjáról

Az imént még függőleges voltam  a lépcsőn, most meg jé, vízszintes vagyok a padlón. Inkább a rémülettől, semmint a fájdalomtól óbégatok. Mire felülök, két oldalról egy-egy vékony karocska kapaszkodik belém.

– Jól vagy, Anya?

Nézem a jobb lábfejem, a szemem láttára nő rajta egy hupni.

– Hoznál egy zacskó zöldborsót a mélyhűtőből?

– Persze. Figyelj, nincs csak vegyeszöldség, az is jó?

Röhögünk kínunkban. Éjszakára jó a vegyeszöldség, reggel a sürgősségin nyitunk.

– Elnézést kérünk, az orvos referál.

Elnézem. Végtére nem is fáj nagyon. Üldögélek a váróteremben, figyelem az érkező újabb betegeket. Az idős úr zokni-szandálban a térdét fájlalja, egy fickó diszperzitfoltos strandpapucsban érkezik, vérzik a feje, leesett a létráról.

– Még mindig nem tud jönni a doktor úr, nincs szüksége valamire, vagy esetleg hozzak egy kávét az automatából?

Kitátom-becsukom a számat, na, ebből egy pozitívegészségügy-poszt lesz, akárki meglássa. Kávét nem kérek, csak üldögélek, cipónyi bokám a szomszédos széken pihen. A nyitott ajtón túl nővérek, beteghordók, ápolók beszélgetnek, hova tettétek az infarktusost, feladtuk az intenzívre, láttátok-e a zoknikat. A zoknik egy nagy fehér műanyagszatyorból  kerülnek elő, százhúsz egy pár, jó minőségű, vettem én is Nikikének, nem győzi őket az ember zoknival, hallom a beszélgetés foszlányait. Mosolygós nővérek távoznak, kezükben színes gyerekzoknik. Jól indul a nap.

Mire a zoknik elfogynak, megérkezik a fiatal orvos. Szemembe néz, miközben kérdez, semlegesen barátságos. Udvarias beteghordót kér meg, hogy kerekesszékben toljon át a röntgenbe, ne terheljem a bokám. A röntgenasszisztens is mosolyog rám, no, jól elintézte magát, mondja. Gyanakvó vagyok. Nem szokás ilyen kedvesnek lenni az egészségügyben. Biztos ő is szert tett az alkalmi árú zoknira.

A sürgősségi várója közben megtelt betegekkel, húsz perc múlva kész a röntgen. Bokaszalag-szakadásom és lábközépcsonttörésem van. A fiatal doki rögzítőt ír fel, fájdalomcsillapítót, jegelést, felpolcolást.

– Vigyázzon magára, és gyógyuljon meg.

Nyilván ő is vett zoknit, fut át az agyamon, miközben a beteghordó kitol az ajtón. Át akarok ülni egy padra.

– Ki ne szálljon! Maradjon csak itt, míg a kísérője megérkezik, és ki tudja tolni a kocsihoz.

– Az utcára? Kitolhat engem ebben az utcára? – hitetlenkedem.

– Hát.. a kocsival nem jöhet be magáért ide a folyosóra... – mosolyog, azzal otthagy a kerekesszékben, de előtte megkérdi, kényelmes-e, ahogy ülök.

Egy héttel később, utasítás szerint kontrollröntgenre érkezem, a szívem tele a sürgősségi osztállyal. De ma egész más emberek ügyelnek, és nyilván zokni sincs. Az ablak mögött elutasító tekintetű férfi ül, ezzel nem ide kell jönni, menjen a szakrendelésre. Bágyadtan vitatkozom, szó nem volt szakrendelésről, hanem hogy jöjjek vissza és…

– HÖLGYEM! EZ ITT A SŰŰŰR-GŐŐŐS-SÉÉÉ-GI OSZ-TÁÁLY! Azért hívják így, mert a SŰŰŰR-GŐŐŐS esetekkel foglalkozunk. Ön nem sürgős eset!

A nyelvem hegyén van, hogy „NEM TUDOM, LÁTSZIK-E, HOGY NEM SÜ-KET VA-GYOK, HA-NEM A LÁ-BAM FÁJ”.

Egy nyavalyát van a nyelvem hegyén. Gombócként gyűlik a torkomba. Megalázva kussolok, amiért nem tudom, hova kell mennem. Elbicegek a röntgenhez. Szűk helyiségben begipszelt testrészek, meg hozzájuk tartozó emberdarabok. Ablaktalan, büdös. Vékony, szemüveges asszisztens készíti a felvételeket. Háromnegyed kilenc. Odabicegek, bocsánat, nyolcra volt időpontom, de én igazán nem...

Tényleg a szakrendelésre kell menni, ott írják elő a kontrollröntgent. A sürgősségi egy héttel ezelőtti rendelkezése, az időpontfoglalás nem érvényes. Elbicegek a szakrendelésre, legközelebb – magyarázza az asszisztens – tessék róla tudni, hogy. De én nem szívesen tervezem, mi lesz, ha legközelebb összetöröm magam.

A röntgenfelvétel újabb fél órán belül megvan. A röntgenasszisztens is olyan rendíthetetlen mosolyúnak látszik, foglaljak helyet, türelmet kér, míg megérkezik a lelet. Leülök, olvasok. A lelet nem jön, aztán egyszer érkezik valaki, neveket kiabál és papírokat osztogat. Az enyém nincs köztük, csak úgy, mint egy méltatlankodó nőé.

Újabb félóra múlva kivágódik az ajtó, a rendíthetetlennek látszó mosolyú röntgenasszisztens paprikavörös arccal, könnyekkel a szemében közli, hogy az egész kórház összes röntgenfelvételét egyetlen 72 éves doktor úr értékeli ki, és őt hiába zaklatják azért, hogy tegye ezt gyorsabban.

Újabb egy óra elteltével megérkezik az én leletem is. Megint a szakrendelés felé veszem az irányt. Fáj a lábam, nyűgös vagyok, és magam is paprikás hangulatú. Túráztatom magam a folyosón, a francba, hova lett a múlt heti barátságos, fiatal doki, meg a kedves beteghordó meg az udvarias nővérkék, elhúztak mind nyugatra, mi?

Belépek a szakrendelőbe. Az orvos legalább 75 éves. És én legalább a negyvenedik beteg vagyok, akit ma ellát. És mosolyog, és őszinte hangon érdeklődik a hogylétem felől, megnézi a leleteimet, ellát tanácsokkal.

Szerettem volna írni egy pozitív egészségügyes posztot, mert minden okom megvolt rá. Írnék arról, hogy minden pazarlás ellenére milyen hihetetlen emberi tartalékok vannak az egészségügyben.

De attól tartok, nekik, a mosolygós zoknivásárlóknak nem segítenék. Mert csak azt erősíteném, hogy velük ezután is mindent meg lehet tenni.

Amíg csak az öregek meg nem halnak, a fiatalok meg el nem költöznek mind a Lajtán túlra. És akkor nem lesz, aki rögzítőt ír fel a törött bokánkra.

 

Brumibaby

 

Utószó: a második kép magyarázata: a dossziék a szerkesztő asztalán ücsörögtek épp, hogy aztán a poszt hatására a márkanevet a következőképpen olvassa: Ess El Te (ha már én elestem....).