2. rész
Az első rész itt olvasható.

Rizsszemek, avagy indiai vakáció családostul

Úton

Az india közlekedésről, még aki nem volt az országban is tudja, hogy durva. Negyedik alkalommal kezdem átlátni már: azért dudál mindenki, mert irányt változtat, s az úton van mindenki, aki él és mozog: riksa-automatizált és régimódi, tehenek, háromlábú kóbor kutyák, gyalogosok, motorosok, autósok. A legkisebb autó a Tata Nano, csak egy ablaktörlője és visszapillantója van. S hányan mehetnek benne? Ahányan beleférnek. Az, hogy egy motoron lehet öttagú családtól a plazmatévéig bármit szállítani, sőt tízéves gyerek egyedül viszi benzinkúthoz tankolni a robogót és elporzik vele, az alap.

A kihívás az volt, hogy a nagy szabadsághoz, parkokhoz szokott gyerekeimmel kevés helyen tudtunk sétálni. Rossz utak, járda hiánya, sok szúnyog, iszonyat meleg. Ez így együtt sok volt. Babakocsival kimozdulni nem érdemes, hordozóhoz már a kétéves is nagy.

Az is alap, hogy helyi celebek vagyunk mindehol. Az a gyanús, ha nem bámulnak meg, vegyes család, ráadásul nem épp turistákkal teli helyen. Nem rosszindulattal, inkább érdeklődve nézegetnek,és már mulattat, ahogy gondolatot olvasok: ki ez a pasi, hogy jött össze egy fehér nővel, hol élnek, és a mosoly, ami a gyerekeknek szól. Én vagyok a madam, aki miatt drágább a fuvar, mindent rám akarnak sózni, belvárosban nyakunkon az összes koldus. A gyerekek nagy sikert arattak, ingyen csetreszeket is kaptak, fogatlan öregasszonyok cuppogtak, inga vaa, csella kutti, azaz gyere ide te kis cukorfalat. Amíg ruhát próbáltam, hat kéz is nyúlt értük, hadd vigyázzak rá, majd én, nálam üljön! És csodálkoztak, hogy miért nem adom őket oda. Nagyon sokan lefényképezték őket, sőt, volt, aki családi fotót is akart, hogy mutogathasson bennünket.

A koldusok engem és nagylányomat is megviselik, mindig suttogja, neki is adj, neki is. Hároméves lányka perdül elénk, matricás füzeteket árul. Még nem szégyelli, büszkén mutatja, rámenősen mosolyog. Ez az élete. Én pedig sokadszorra döbbenek rá, hogyan siklik el expresszvonatként mellette az én két, hasonló korú lányom élete, behozhatatlan előnnyel. Kisgyerekes anyának nem tudok nem adni, akkor is, ha sokszor veszélyes és úgyis lenyúlja a koldusmaffia. Csak az a tálka rizs maradjon a kicsinek.

Jövés-menést tekintve elég sokat vállaltunk a gyerekekkel, mert nem akartunk otthon a zörgő légkondival dögleni és mert híresen jó utazók. Apósom már nem vezet, de potom pénzért, óránként 3oo Ft-nak megfelelő összegért lehet sofőrt bérelni, aki oda visz, ahova akarod, megáll, s jól vezet, azaz képes egy centire bevenni a kanyart úgy, hogy kikerül közben egy kecskét meg egy buszt, és nincs halálfélelmünk a manőver alatt.

Voltunk az Unesco-örökségbe tartozó romtemplomoknál Mahabalipuramban, ahol a lányom tátott szájjal hallgatta, hogy ez már akkor állt, mikor Magyarországon még király sem volt, a világ második leghosszabb strandján, a Chennai-I Marina beach-en, megnéztünk egy 45o eves banyan-fát a botanikus kertben. Útközben a lányok nyakláncot, fagyit és egyéb apróságot kaptak, így örömmel jöttek. A langymeleg óceánban sajnos nem tudtak fürdeni, mert a 2004-es cunami után hirtelen akár 3o métert is mélyülhet a víz, már a parthoz közel, de a kézzel hajtott, erősen retró körhintákkal és a kagylógyűjtéssel hamar vigasztalódtak. Bangalore-ban volt, hogy a kislányom választotta ki képeskönyv alapján a majd’ 2o méter magas Shiva-szobrot, hogy ezt nézzük meg, és mentünk.

Most már két hete itthon vagyunk, a gyorsan suhanó autók világában, ahol a csapból is lehet inni a vizet, nem másznak gyíkok a falon, nem hajol be kocsi ablakán a tehénke és évente két dudaszót hallok az úton. Élvezem a csendet és a komfortot, s egy ideig nem is vágyom oda, de aztán egy idő után hiányzik egy kicsit. Az emberek az utcán élnek, barátságosak, ahogy apósom mondja: India is a poor country with rich people. Reggel ökölnyi pillangóban tündökölnek a lányok, s közben jön a szekér, a tulaja ordít: kire, ívánkireeee (spenótot, spenótot!), a konyhában melegszik a fürdővíz, amivel aztán félnomád módon öntjük magunkat. Utána friss indiai kávét iszom kesudiós makarónnal. Két és fél hétig buli. Aztán két évig ismét elég belőle. De soha nem bánom meg. Büszkén néztem az elképedt arcokat, amikor a lányom a namasté köszönésre szertartásosan összetett kézzel, tamilul felel és halkan rötyögök, hogy a kétéves még most, két hét múlva is megjegyzi a fürdőben, hogy anya, itt van ám vécépapír! És templomost játszik, kapsz potut, mondja és már ott is virít a homlokomon a piros harmadik szem. A háttérben a férjem olvadozik és kevergeti a lencsében gazdag, finom szambárt.

Cantaloupe

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?