Kétgyerekes, békés családanya voltam aki – párja tiltakozása miatt – szép lassan elfogadta: két gyönyörű kislánnyal boldogabb már nem is lehetne.
A kisebbik gyerek kétéves múlt szeptemberben így öt évnyi anyaság után elfogadtam már a tényt, hogy nekem bizony vissza kell mennem dolgozni. Ennek örömére gyorsan beiratkoztam egy esti suliba, hogy ennyi idő eltelte után nyugodtan tudjak lobogtatni egy friss papírt, mert bizony az idő közbeni költözés miatt nekem majd új munkahelyet kell keresnem.
Október hónapjában, hogy néhány rég beváltatlan ajándékutalványtól megszabaduljunk, anyukámat megkértem, vigyázzon a csajszikra. Ő meg mindig lelkesen zavar el minket akkor hosszabb időre, hogy legyünk kettesben. Ki is használtuk a lehetőséget, és előző nap délután átvittem őket. Mi kettesben, két üveg borral elindultunk sétálni egyet az utolsó langyos őszi estében. Közben mozi, egy kis beszélgetés és este későig tartó játék a haverokkal pont elég volt hozzá, hogy újra kamaszok legyünk. Szóval van az a helyzet – és ennek legfőbb oka a két üveg elfogyasztása – amikor az ember és oldalbordája átugorja a családszabályozás leglényegesebb kérdését. Naná, hogy azt...
Ahogy a nagy könyvben meg van megírva, három hét múlva rosszul lettem. Este riadtan kapaszkodtam a lepedőbe, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy most ÚGY vagyok rosszul. Aztán négy napig veszett egy hasmenésem volt, én meg nagyot fújtatva megnyugodtam, hogy csak megint összeszedtem a csajoktól valami ezt meg azt.
November elejére jelentkeztem be rákszűrésre a nőgyógyászomhoz. Persze az utolsó pillanatban ránéztem a naptárra, és leesett. Négy napja késik. Nekem meg nem késik... Reggel a gyerekeket megint elpasszoltam nagyinak, én meg spuriztam a patikába. Teszt. Pozitív.
Drága uram fel is hívott, megbeszéltük, hol találkozunk vizsgálat után, én meg gondoltam, mit várassam, a beszélgetés végén hozzávágtam, hogy „Vettem egy tesztet, pozitív lett, megyek a dokihoz, szia, puszi, megyek majd!”
Ugye ez egy nagyon friss terhesség, tehát csak annyit tudtak megnézni, hogy méhen belül ágyazódik be valami. Két hét múlva ugorjak be megint egy ultrahangra, és akkor már tuti. A dokim csak annyit mondott, hogy már eléggé ismeri a méhemet, és biztos terhes vagyok, csak ő akkor mondhatja, hogy terhes vagyok, ha látja is. Mondom oké, nekem nem gond. Két hét múlva meg már látták is.
Otthon persze aztán beindult egy kisebb pánik, hogy most hova tegyük a babát. Szóval lehetőségek, mérlegelés, CSOK, eladás, új lakás vagy ház vagy híd alatt vagy mi legyen? Pár hét alatt meg is nyugodtak a kedélyek, kitaláltuk, hogy mégsem kell fregolival a plafonra erősíteni a babaágyat.
Három gyerek, nem gond. Anyukám is túlélte, és majd a babucit magamra kötöm, miközben a másik kettő után robogok. A kicsi is ovis lesz már jövő szeptembertől. És elkezdtem élvezni a gondolatot, hogy újra babázhatok.
Aztán ért minket a hideg zuhany. A 9-10. héten becsattogtam a soron következő terhesgondozásra. Addig felidéztem, hogy és miként kell majd mindent intézni, hova kell elmenni.
(Hozzátenném, a háromból ez a legrosszabb terhességem. Hányás, alváskényszer, feledékenység, rosszullét és iszonyatos hangulat-ingadozás, megspékelve egy kis gombás fertőzéssel.)
Fiatalosan felpattantam a vizsgálóasztalra, doki hümmög. Szokott. Nem zavar. Aztán javasolja, ugorjak már át a másik ágyra, nézzük meg a szívverést ultrahangon. Én imádok bekukucskálni, hogy minden rendben-e, szóval örültem is, bár idáig a doki csak a legszükségesebb esetekben és a kötelező alkalmakkor javasolta, de gondoltam, ő sem fiatalabb és gyorsabb, mint a „babahallgatóval”. És akkor, hogy a drága doktorunkat idézzem:
„Aha, igen, ez kettő!”
A következő egy másodpercben kinyílt az ajtó és bejött az asszisztens én pedig egy iszonyat fejhangon visítva csak annyit tudtam kinyögni, hogy „NEEEEM, AZ NEM LEHET. AZ LEHETETLEN!" Mindezt visítva fejhangon, csak hogy az éppen kinyíló ajtón keresztül minden kint várakozó új vagy leendő anyuka ezt hallja.
Aztán némi filmszakadás, és már csak a nevető dokit hallom, hogy
„Azért nem kell elájulni! Jézusom, magácska elájul!”
Aztán rájöttem, hogy nem vettem levegőt, szóval gondoltam, pótolom és kapkodtam egy kicsit és számolgattam a csillagokat.
A biztonság kedvéért átugrottunk a szomszéd helyiségbe, ahol már egy modernebb ultrahang van, de a helyzet itt is változatlan volt. Kettő, kicsi, pont, amekkorának lenniük kell. D1-es baba 2,75 cm D2-es 2,78.
Persze ehhez a várón keresztül vezet az út, ahol csak a hullafehér ábrázatomat lehetett látni.
Vissza a rendelőbe, kapom a papírokat sorban. Közben csak hüledeztem, hogy a harmadik gyerek se volt tervezve, most meg négy lesz. Mire a dokim kuncogva csak közli:
„Ha vulgáris akarok lenni, akkor csak annyit mondhatok: ezt jól elkúrták!”
Minden sértődés nélkül csak ránéztem:
„De ENNYIRE, doktor úr?!”
Kint azért öltözés közben még mindig remeg a lábam, megnyugtatom az asszisztenst, már jól vagyok, köszönöm, mire vezetnem kell, megnyugszom. Közben egy kismama a hátam mögött megkérdezte, baj van-e. Asszisztens halkan jelezte, nem, csak ikreket vár. Aztán mindenhol megkönnyebbült mosoly. Én meg fél óráig kolbászoltam még a fagyos utcákon, hogy megnyugodjak.
Lolacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
