Tavaly írtam egy bejegyzést arról, hogy milyen küzdelmes tud lenni a karácsony anyóssal, apóssal, és megígértem akkor, hogy beszámolok, idén hogy sikerült.

Nem akarok kitérni arra, hogy mi volt tavaly, mindenki elolvashatja, de a lényeg, hogy végül elmentünk 24-én párom szüleihez azzal a kijelentéssel, hogy idén utoljára. Erre nagyban bólogattak. Aztán rengeteg kommentelőtől megkaptam, hogy úgyis elmegyünk jövőre is, most kellett volna a sarkunkra állni. Részben igazuk volt, és a már novemberben kezdődő csatározások közepette nagyon sokszor eszembe jutottak ezek a kommentek, hogy milyen igazak voltak.

Párommal azt gondoltuk, hogy legjobb, ha ő tisztázza a szüleivel, hogy idén nem 24-én megyünk, hanem egy másik nap. Én beszéltem a szüleimmel, és azt mondták, hogy nekik teljesen mindegy, mikor megyünk hozzájuk, amikor ráérünk, csak jó lenne tudniuk minél előbb, mert ott is nagy a család. Így aztán november közepén egy alkalommal megemlítette a párom szüleinek, hogy jó lenne, ha meg tudnánk beszélni, hogy melyik nap lenne alkalmas nekik, hogy összegyűljünk karácsonyozni.

A választ gondolom nem kell nagyon ecsetelgetnem, ha ismeritek az előző posztot. Természetesen 24-én várnak minket, és ez nem is lehet másképp. És akkor elkezdődött a huzavona. Veszekedések, alattomos megjegyzések, sírások stb. Én próbáltam nem beszállni az ő családi játszmájukba, de nagyon nehéz volt türtőztetnem magam.

Aztán egyik este párom kifakadt nekem, hogy már megint utálja az egész Karácsonyozást, elege van az egészből, szeretett volna lélekben is készülődni, de ez megint nem megy neki. Akkor odaálltam elé, és megkértem, engedje meg, hogy én beszéljek a mamájával. Beleegyezett, úgy látta, már úgy is mindegy.

El kell mondanom, hogy az ő családja elég furcsán kommunikál egymással. Gyakorlatilag majdnem minden kérdésben elbeszélnek egymás mellett. Azt gondoltam, hogy én, mint egy külső ember, talán egy kicsit tudok bontani a falakból, amik körülöttük nőttek az évek során.

Minden héten egy délelőttöt anyósomnál van a kislányunk. Ekkor én tanítani jártam, de decemberre vége lett a félévnek, viszont anyósom továbbra is vállalta, hogy vihetem a kisasszonyt. Élek is a lehetőséggel, mindenki jól jár vele. Nekem van egy szabad délelőttöm, anyósom kiunokázza magát, a kislányom meg lát maga körül mást is, mint engem.

Így hát úgy éreztem, itt a kiváló alkalom, hogy leüljünk beszélni. Délben hazaértem, kértem anyósom, hogy ebédeljen nálunk, gyorsan leraktam ebéd után a kislányom aludni. Főztem egy kávét, vittem csokit, sütit és leültünk ketten.

Nagyon nehéz volt belekezdeni. Nem akartam megbántani, de abban biztos voltam, hogy ez így nem mehet tovább. Nem lehet, hogy minden évben ez a cirkusz legyen. Akkor nagyon sajnáltam, hogy nem voltunk tavaly határozottabbak, mert akkor idén már jó lenne. De jobb később, mint soha. Azt gondoltam az a legjobb, ha őszinte leszek, és igazam volt, mert őszinteségre legtöbbször őszinteség a válasz.

Elmeséltem anyósomnak, hogy ez a kialakult helyzet nagyon nehéz a férjemnek meg persze nekem is, és gondolom nekik is, és hogy már tavaly is nehéz volt, és nem szeretném, ha minden karácsonyunk ilyen keserű lenne. Ezzel szemben viszont remek lenne egy boldogan együtt eltöltött nap, amikor mindenki szívesen van ott, és örül a másiknak, örül, hogy van családja és együtt lehet velük. Egy ilyen napot szeretnénk bármikor csak nem 24-én. 24-e a szűk családé (ez náluk is így volt), és páromnak már én meg a kislánya a kis családja. És persze biztos rettentő nehéz lehet elengednie az embernek a fiát, de az életben mindig minden változik, és meg kell próbálni megtalálni a szépet a változásokban.

Erre anyósom elmesélte, hogy milyen nehéz volt, amikor a párommal összeházasodtunk, úgy érezte, hogy először levágták a jobb kezét, amikor párom bátyja elköltözött, majd a bal kezét is amikor mi összeházasodtunk. És persze örül is neki, hogy nem szingliként tengetik a fiai az életet, átbulizva, hanem felségük van és gyerekeik, csak nehéz elfogadnia.

Aztán elmesélte, hogy náluk a karácsonyozás mindig egy hatalmas rohangálás volt, egyik helyről mentek a másikra, de 25-én végeztek és utána lehetett pihenni. Ő nem akar még egyszer vendéglátást tartani, fárasztó neki. Ez az, amiről nekünk fogalmunk sem volt, hogy ez a legnagyobb probléma, mert soha nem beszélt erről. Ez volt a kulcsa, hogy itthon maradhatunk 24-én hármasban. Felajánlottam ugyanis, hogy legyen nálunk a családi összejövetel, szívesen sütök-főzök, és nekik akkor csak el kell jönniük, és élvezniük a családot.

És megállapodtunk abban is, hogy ezentúl kijelölünk egy napot, amikor minden évben együtt karácsonyozunk. Ez nem 24-e lesz, de minden évben ugyanaz a nap. Még meg kell beszélnünk, hogy melyik legyen a férjem bátyjával is, és akkor ez lesz az új szokás.

Így aztán nekiláttam sütni, már van mézeskalács meg bejgli (a bejgli természetesen megrepedt, de sebaj, nem lehet minden tökéletes.), szívesen csinálom, örülök, hogy együtt leszünk, és mindenki boldog.

A 24-e estére meg lélekben készülünk hármasban. Minden este meggyújtjuk a koszorún a gyertyákat, énekelünk, imádkozunk, beszélgetünk. Öt év házasság után várjuk az első közös karácsonyunkat!

Sárgarigó