Múlt héten csütörtökön este lefekvéshez készülődtem, amikor kinézve az ablakon azt vettem észre, hogy egy mentőautó parkol le az utcánkban. Természetesen megvártam, hogy melyik ház felé indulnak, és amikor láttam, hogy nem hozzánk, akkor megnyugodtam. Az ablaktól viszont nem jöttem el, mert a mentő után pár perccel nagy sebességgel érkezett egy – amúgy ismerős, de ez egy kisvárosban nem meglepő – privát autó, abból kipattant egy velem egykorú nő, és a csomagtartóból előkapott piros táskával szalad a mentősök után. Aztán jött egyszerre még két autó, aztán egy motor, és a dolog kezdett érdekes lenni. Igen, tudom, kicsit morbid, hogy érdekes, de akkor is az volt számomra, mert ha minden jól alakul, akkor júniusban kezdem a városban a mentőápolói és mentőautó-sofőr képzést, így azt hiszem kevésbé elítélendő, hogy tunkolás nélkül, de igyekszem megfigyelni az eseményeket.

Szóval tíz percen belül két mentőautót, egy motort és nyolc privát autót számoltam össze. A privát autókról el kell mondanom, hogy itt nálunk nagyon sok önkéntes vesz részt ahhoz hasonló vagy olyan tanfolyamon, amit én is el fogok végezni, és többségük utána önkéntes munkát végez a helyi egészségügyi szervezetek egyikénél. Ezek az emberek nincsenek állandó jelleggel beosztva ügyeletre sem, de ha telefonon értesítést kapnak, vagy máshonnan értesülnek olyan helyzetről, amikor szükség van rájuk, akkor minden egyéb dolgot hátrahagyva azonnal a helyszínre indulnak. Közlekedési baleseteknél, merényleteknél általában közülük érnek elsőként a helyszínre, egész egyszerűen azért, mert – miként a többi átlagos járókelő – éppen ott vannak, és gyorsan szolgálatba helyezik magukat. Elképzelni sem tudtam, hogy mi történhetett, mert rendőr vagy tűzoltó egy sem érkezett. Jó húsz perc után ért oda a biztonsági szolgálat, közben az önkéntesek közül ketten elmentek, és idővel én is feladtam, és elmentem aludni.

Tegnap viszont, mivel a gyerekeim napközijét a városi mentőszolgálat egyik vezetője működteti, érdekes beszélgetésben volt részem, és ennek tanulságait szeretném mindenképpen megírni, mert életet menthet. Az történt az utcánkban, hogy egy idős néni nem érezte jól magát, lefeküdt pihenni, és az unokák (a legnagyobb 7-8 éves) nem tudták felébreszteni. Azért hívtak ennyi embert, mert várható volt, hogy hosszas újraélesztésre lesz szükség, és ez fizikailag rettentően kimerítő, így ha lehetőség van rá, akkor biztosítják a váltott "személyzetet" a mentéshez. De nem ez volt a tanulság, hanem az, hogy a néni élete valószínűleg azon is múlt, hogy a telefonáló unoka nem mondott pontos címet. Azt mondta, hogy az utcánk alatt kezdődő parkban van a néni, se utcanevet nem mondott, se házszámot, csak családnevet és a parkot ismételgette. Nyilván nagyon meg volt rémülve, tehát NEM elítélni akarom, sőt, ez bármelyik felnőttel megtörténhetne, és az ismerősöm szerint elég gyakran meg is történik.

A beszélgetés további részében kiderült, hogy az nem elég, ha ráneveljük a nagyobb gyerekeket, hogy milyen telefonszámot kell felhívni, és kirakjuk a számot a hűtőszekrényre vagy a telefon mellé. Ugyanis sokkos állapotban gyerek is, felnőtt is, simán "elfelejti" a pontos címet, néha még a család nevét is. Hiába kérdezgetik tőlük a központban, nem tudnak válaszolni. Erre kiváló megoldás lehet, ha a telefonszám mellé nagy betűkkel felírjuk a következő dolgokat: családnév, utcanév, házszám, emeletet, ajtó. Ezek az információk ugyanis mind kellenek ahhoz, hogy minél hamarabb odaérjen a segítség. Fenti tragikus esetben – nem tudták sajnos megmenteni a nénit – hosszú percek teltek el a helyszín keresgélésével. A másik nagyon fontos tanács, és erre szintén fel lehet készíteni a gyerekeket is, hogy rengeteget számít, ha valaki lent az utcán várja a mentőt. Lehet ez kisgyerek, felnőtt, szomszéd, bárki aki segíteni tud és éppen ott van. Ha ezt az adott pillanatban nem is tudjuk megtenni, akkor is van lehetőségünk segíteni a mentősök tájékozódását. Mindenkinek saját felelőssége, hogy gondoskodjon róla, hogy a háza falán a házszám jól látható, lehetőség szerint megvilágított legyen, a család neve olvashatóan szerepeljen az ajtón, kertkapun. Társasháznál a kapuban legyen feltüntetve minden család neve, az emelet és ajtószám is! Ezeken a fél perceken múlhat az élet.

Tudom én, hogy a mi generációnk még másképpen nevelkedett, én is úgy nőttem fel, hogy bármilyen kisebb-nagyobb bajom van, szaladás Icuka nénihez, vagy ha nincs otthon, akkor egy emelettel lejjebb a Sanyi bácsiékhoz. A szomszéd gyerek is hozzánk csöngetett be, amikor átesett a konyhaajtón (el is vérzett majdnem, mire kiérkezett az anyám által hívott mentő, és isteni szerencse, hogy nem én voltam otthon egyedül, mert rosszul lettem a vértől). Én mégis úgy gondolom, hogy bár társasházban élünk, azért mégis inkább arra nevelem majd a gyerekeket, hogy képesek legyenek önállóan segítséget hívni, és meg fogom csinálni a legfontosabb adatokat tartalmazó kis listát is a hűtőszekrény ajtajára. Soha ne legyen rá szükség...

Meni

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?