2009. július 14

A hőség dögletes, a váró , a kórház teli, emberek mindenütt, minden széken hatalmas pocakkal kismamák, így eszembe nem jut ülőhelyet kérni. Terveim szerint a szülés előtti utolsó vizsgálatra jöttem, 16-ára voltam kiírva. Éreztem a pillanatot, amikor kezdett derengeni, hogy itt tulajdonképp  fontos dolog van készülőben velünk, és hogy ez nem vicc, ez már nem a cuki pocaksimi, édibédi dundibébim lesz, meg ÉN terhes vagyok korszak. Véresen komoly dolgok jönnek, és elképzeltem, hogy milyen lesz a szülés. Ahogy olvastam a szülésről, már attól kivert a víz, hogy írták, hogy távolodik a szeméremcsont, tágul a medence. Anyám, hát hova tágul, hogy tágul, és az fááj??! Annyiban maradtam magammal, hogy egyértelmű, hogy rohadtul fájni fog, mindennél jobban, amit eddig éreztem, együttműködöm a dokikkal, figyelem magam, de teszem, amit mondanak, mert nem tehetek mást, és megpróbálom nem elképzelni, hogy a csontjaim, inaim hogy viselkedhetnek.

Aznap a doki megvizsgált, mint egy hímes tojást, semmi jele a szülésnek szerinte. Kicsit elkenődtem, de igazából nem tudtam miért, éreztem, hogy minden zsigerem örül az aznapi diagnózisnak. Másnap 15-én szüleimnél töltöttem a napot, a szokásos boltban a szokásos boltos néni kérdezte, hogy mikor szülök, mondom elvileg holnap , de felejtős szerintem. Majd közli sokatmondó javasasszony tekintettel, hogy nem lesz az annyi, nagyon lent van a hasam, ez pár óra, míg elindul! Konkrétan kinevettem, hát persze, hogyne. Amúgy mi az, hogy lent van a hasam, milyen az?

2009.július 16

0:30

Felkelek, mert érzem, hogy majd bepisilek, két lépésre vagyok a vécétől, és azon rimánkodom, hogy kibírjam odáig. Felállok a vécéről, és érzem hogy folyik a lábamon valami. Tiszta volt, átlátszó és szagtalan, ez magzatvíz, teljesen érzelemmentesen konstatáltam. Elkezdődött. Most mi lesz, nincs kedvem hozzá, aludni akarok, majd ha felkészültem. Nem menekülhetek, a kör bezárult, csapdában érzem magam. Félek. Most mi leeeesz!? Lefürödtem, érzem, semmi görcs, el-elakad a víz, jelentéktelen mennyiségű, készítek egy málnalevél teát majd egy törölközővel az ágyon és a lábam közt lefekszem. Szólok a férjemnek, hogy buli van, de aludjon, jelzem ha bármi lesz. Persze, hogy forgolódom, sehogy nem jó, nem a fájdalom miatt, hanem a makacs tény miatt, hogy most már semmi nem lesz a régi, meg fog változni minden, készen állok én rá? Olyan hirtelen jött és olyan radikális változás. Hiába tudja, akarja, készül rá az ember, azt érzi az első gyerek előtt, hogy igazából halvány lila sejtelme sem lehet róla, mi vár rá!

Telt az idő, férjem hortyogott mellettem, én meg próbáltam támpontokat adni magamnak a következő órákra, hogy mikor mit kell majd tennem. Három óra körül nekiálltam dinnyét enni, mondván egy darabig úgysem ehetek majd, és szinte azzal a lendülettel, ahogy nekiestem a dinnyének, kezdett derengeni halványan valami menstruációra hajazó fájdalom. Borzalmas rendszertelenül, hol 30 perc, hol 15 és lassan beköltözem a vécére állandó hasmenés miatt. Mire véget ért a fajanszmaraton, olyan 5 óra magasságában, már határozottan görcs jellege volt a dolognak, hívtam szülésznőt a teendőkért, azt tanácsolta 6-7 óra körül menjünk be a kórházba. Még férjemmel megkávéztam, de már igencsak szótlanul, be voltam tojva rendesen, férj is, én nem tudtam, hogy segíthetne, ő nem tudta, hogy segítsen. Hétágra süt a nap, már kora reggel vagy 30 fok, mi meg kórházba megyünk, és az egész szürreális kezd lenni, kezdek kívül kerekedni magamon.

Bent megvizsgálnak, a dokim épp műszakban van. Bő kétujjnyi , mondják, kapok beöntést, ami nem volt kellemetlen, bár hatása nem nagyon volt, majd adnak antibiotikumot már a szülőszobán. Az az ágy megijesztett! Olyan magas volt, sámliról kellett felmenni rá, meg olyan szigorú viktoriánus vaságy kinézete volt. Készítettek ctg-t, majd megbeszéltük, hogy sétálgatok, csinálom, ami jólesik, időnként vizsgálnak, fürödhetek, és jöjjön, aminek jönnie kell. Férjemmel úgy beszéltük meg, hogy a végére kimegy, megkönnyebbültem, hogy ő is így gondolja, mert én sem szerettem volna, ha lát olyan helyzetben. Olyan 9-10 óra magasságában már igencsak meg kellett görnyednem, támaszkodnom, ha jött a fájás, de közöttük csacsogtam, nevetgéltem férjemmel és a szülésznővel. Doki feljött megvizsgálni, mondta, hogy bő háromujjnyi, kora délután baba lesz. Na, akkor szállt csak inamba a bátorság, mégis hogy lenne baba, az csak pár óra, és már amúgy is nagyon, fáj mi lesz még? Mikor a szülésznő magyarázta a ctg papírján, hogy milyen erősségű fájások vannak kitolás közben, és én hol tartok… háát, akkor kedvem lett volna szépen visszadugni azt a gyereket, mert az én fájásaim még lapos kúszásban voltak ahhoz képest.

Férjem dél körül elment ebédelni, akkor még változatlan volt a fájdalom a 10 óraihoz képest, de ahogy elment, egyből bedurvultak. Megint vizsgálat, négyujjnyi, remekül haladunk! Vizsgálat után már nem esett jól felkelni, járni, labdát kipróbáltam, borzalmas volt, végül maradtam az ágyon, hol jobbra, hol balra fordulva. Mire a férjem 1 óra körül befutott, már 2-3 percenként jöttek a fájások leggyakrabban, ezeken kívül remegtem, fáztam és izzadtam is egyszerre. Jött a hányinger is, olyan elemi erővel, hogy azt hittem, viszi a hányás ereje a fejemet. Végül nem hánytam, a szülésznő mondta, hogy gyakori ilyenkor a hányinger, és ez is a görcsök hatékonyságát mutatja. Vizsgálat megint, teljes tágulás, meg kell várni, míg eltűnik a méhszáj és nyomhatok. Gyakorlatilag egyperces szünetek voltak a fájások közt, amikor őrült módon szorongattam férjem és a szülésznő kezét, fúrtam a fejem az ágyba, és komolyan azt hittem, ezt nem bírom ki. Olyan volt, mintha a test minden lehetséges kínja lenne a fájásban, minden porcikám fájt, mintha elevenen rágtak volna szét és közben tiszta az elmém, bár annyira mégsem lehetett tiszta, mert volt egy olyan kósza gondolatom hogy én most kimennék kávézni, addig ne görcsöljek, és szünet után majd folytatom.

A görcsökbe már székelési inger is vegyült, vezényelt a szülésznő, hogy mikor forogjak, ekkor már a férjem is kiment, mert mondta a szülésznő, hogy már valószínű nyomhatok, ha bejön a doki. Majd jött az orvos, hogy megvizsgál, szólt, hogyha úgy érzem, kakilni kell, akkor nyomjak, szülésznő is mondta, hogy szemet becsuk, nagy levegő, lefele görgetni a nyomást, szorítsam a fenekem az ágyra és oda irányítsam.
Jöttek a tolófájások én nyomtam bele a vakvilágba, próbáltam oda és úgy nyomni, ahogy mondták, de éreztem, hogy valami nem stimmel, gyenge, és nem érzem, hova kéne nyomni. Minden nyomással gyengébben éreztem a tolófájást, a doki is látta, a ctg is mutatta és a doki beköttette az oxitocint. Ez sem hozott igazán erős fájásokat, doki közölte a szülésznővel, hogy el van akadva a baba, és kezdte igazgatni, terelgetni, ami iszonyatos fájdalommal járt, konkrétan úgy éreztem, elájulok menten. Pár mozdulat után szólt, hogy nyomhatok, együtt biztattak, szinte drukkoltak a szülésznővel, én meg nyomtam, mint a nem normális és közben mondtam, hogy semmit nem érzek, nyomok bele a vakvilágba. Ekkor odaszólt a doki a szülésznőnek, hogy szóljon az aneszteziológusnak,és az ügyeletesnek. Még mindig csak feküdtem úgy hogy semmit nem éreztem, se testileg, se lelkileg, vártam, hogy megmondják mi fog történni, mit kell csinálnom. Közben volt pár vakon nyomás is, majd egyszer csak hirtelen megtelt a kicsi szülőszoba, meg sem tudtam számolni, hányan vannak. Jött még egy doki, az aneszteziológus, még egy szülésznő, a gyerekorvos és még egy inkubátort is behoztak, és az ajtót kinyitották, mert oda tolták be a hordágyat, és jött a műtősfiú is, aki a lábamat tartotta és a hátamat.

Akkor hirtelen lecsaphatott, hogy mennyire rohadtul komoly a helyzet, mindenki magyaráz, hogy mikor mit csináljak, anesztes a tűvel a kezében áll, az inkubátor, a gyerekdoki... és akkor úgy éreztem, belül nevetnem kell hisztérikusan, azon gondolkodtam, hogy látják-e, hogy nevetek? Visszagondolva extrém stresszhelyzet okozhatta a nevetési ingert. Jött a tolófájás, amit jobban éreztem most, mondták, hogy nyomjak, tartottak, az egyik doki nyomta a hasam, a másik bekapcsolta a vákuumot, hallom, ahogy felberreg, és érzem, hogy valami meleg van bennem és közben szétszakadok, mintha izzó vassal fűrészelnének... Majd csend, amit csak a tálca leesése tör meg. A lábam közt matat a gyerekorvos. Majd csend megint. Mi a fene ez, gondolom, mintha cincogást hallanék, egér itt? Ezt akkor így is gondoltam komolyan. Majd jön a válasz, hogy nem, nem egér, az én kislányom, csak még összekaparják kicsit. Elkezdtem hisztérikusan nevetni, szinte kikaptam a kezükből, mikor láttam, hogy nyújtják felém, és akkor már sírt erősebben. Kis lila csomag volt, dagadt még lilább szájjal, és már sírtam én is. Pont a kiírás napján, 2009. július 16-án délután 15:15 perckor jött világra az én gyönyörű nagylányom, három és fél kilóval és ötven centivel. Hálás vagyok a sorsnak és a dokiknak, hogy épen és egészségesen megúsztuk a dolgot, nem lett semmi következménye pár zúzódáson kívül az erőltetett menetnek!

A vákuum miatt hatalmasat vágtak rajtam, de  5 hét után egyik napról a másikra mintha elvágták volna a fájdalmat. A kórházban már megmutatkozott a lányom erős és független személyisége, amit azóta is kellő öntudattal gyakorol

Minakó