Az, hogy a gyerek elhányja a cuccát, nem újkeletű. Már az én gyerekkoromban is megírta a diákújság, hogy gimnáziumunk fő népcsoportja a hun, mert hun a tolltartóját, hun a matekkönyvét, hun a tornafelszerelést, hun meg a komplett táskáját hagyja ott az épp aktuális tanteremben. Az viszont újdonság, hogy nem is keresi.

Amikor beiratkoztunk az iskolába, rögtön feltűnt a zsák, felette a fogas, mellette a doboz. Benne, rajta melegítőfölső, komplett tornafelszerelés, téli dzseki, lilás árnyalatú sportcipő (vadonatúj), tucatnyi sapka, sál, zokni és kesztyű felesben és párban, meg minden efféle. „Áááá, csak a kezdet ez, majd nézd meg májusra! Tavaly nyolc zsáknyi ment a Vöröskeresztnek”  - így az ismerős tanerő, én meg hüledeztem, ez nem épp milliomos környék, a holmik többsége egyáltalán nem lehordott és nem filléres darab, meg aztán, a szülőnek se tűnik fel, hogy már egy hete hol a gyerek télikabátja? Mert nem keresik.

Idén sem keresik, a zsák-kosár-fogas kombó megint tele, na jó, a recesszióban már csak két zsák meg a ruhafogas telt meg májusra, a kosárban meg tucatnyi kisebb-nagyobb, ilyen-olyan cipő. Nem kell a kutyának sem, a divatos-színes sportcsuka már hetek óta ott illegeti magát, a feliratos póló, a degeszre tömött tornazsák se hiányzik senkinek.

A gyerekem egyetlen sulis pólót hagyott el eddig, meg talán egy fél zoknit, előbbiért feltúrtuk az aktuális zsákokat, nem volt benne. Napok alatt kiderült, mikor elhányta a karácsonyra kapott méregdrága Faber-Castell ceruzakészlet darabjainak némelyikét, az apja rá is dörrent, hogy na így vegyen neked ilyen holmikat az ember, ha nem tudod megbecsülni, titokzatos módon másnapra elő is került az eltűnt cerkákból jó néhány, nehéz megértetni, hogy lehetőleg nem kéne nagy tételben csereberélni, főleg vadonatújat kisujjnyi rágott példányra, akkor se, ha azon pont a Verdák vagy a Pókember van. Dobálózni sem szokás vele, ha meg még egyszer megrágod fiam a radírt, azt kapod ebédre, panírozva.

A többi szülő, főleg a felsősöké, úgy tűnik, a lovak közé dobta a gyeplőt. Nincs meg hát nincs meg, ezek szerint, valamiből telik új melegítőre kéthavonta, vagy jár a gyerek abban, ami maradt. Épeszű szülő olyat nem vesz kamasznak, amit nem szívesen hord, mert az nyilván okkal tűnik el titokzatos módon pár héten belül. Amit viszont szívesen hordanak, azt miért nem keresik, miért nem hiányzik? És nem egy, nem kettő, hanem több tucatnyi gyerek, több tucatnyi holmija.

A zsák diót pedig a szelektív kukák mellett leltem. Épp pakoltam kifele a műanyag palackokat a szemerkélő esőben, szentségelve a rendszeren, a kukák körül rendszeres az üvegcserép és a szétdobált szemét, pedig ez egy rendezett környék, amikor megakadt a szemem a piros, hálós zsákon, legalább öt-hat kilónyi dió, bontatlan, isten tudja persze hány éves, férges-e, avas-e, de mindenesetre az üvegre-miegymásra vadászó hajléktalanok se vitték el, pedig a mi kerületünkben akad guberáló elég. Hirtelen megjelent bennem falusi nagyanyám, aki a férges almát is nagy gonddal körbefaragta, kompótnak még jó lesz az lányom, a diót meg megtörte az utolsó szemig akkor is, ha a kétharmadát kellett végül a kályhába dobni, mert ki tudja, nem épet rejt-e a következő szem. A mi generációnk úgy tűnik, erre már képtelen. Vagy még mindig nem vagyunk eléggé szegények.

 Vakmacska